Képviselőházi napló, 1910. X. kötet • 1911. julius 17–augusztus 30.

Ülésnapok - 1910-201

áöi. országos ülés 191 metlenséget okozhassanak egy felkelés által, sok pedig valahogy vissza lett tartva, mert időközben az annexiót Törökország elismerte, és ezek vissza is kerültek Bécsbe. Megjegyzem, hogy ennek a ténykedésnek éle nemcsak az ifjutörökök ellen volt, hanem Montenegró ellen is, mivel akkor Montenegró és az albánok egymással rossz viszonyban voltak, tehát feltehető volt, hogyha minket Montenegró megtámadna, abban az esetben a montenegróiak támadásajellen az albánok minket segitenének. S egy végtelenül komikus, a magyar hatóságok törvénytiszteletét szépen jellemző eset történt, hogy akkor, a midőn ez a dolog folyamatban volt, a magyar hatóságok értesitve nem lettek, igy nem lett értesitve Fiumében a pénzügyőrség sem, a mely lefoglalta az Albániába küldött fegyvereket, mint csempészárut, mivel azok másnak voltak deklarálva, mint fegyvernek. A puskák szétosztásán kivül, a mivel egyidejűleg nagyobb pénzösszegeknek szétosztása is történt, még egy súlyos, egy végtelenül gravaminális mellékmomentumot is kidomboritok. A Balkánon nem ismerik, illetőleg nem ismerték a közelmúltban a parlamentáris kormányformát, az alkotmányos képviseletet, ott mindig csak az illető uralkodót ismerték. A malisszorok és miriditák mint Ö felsége ajándékát fogadták, tehát agg uralkodónkat belekeverték egy páratlanul álló külpolitikai botrányba. Természetes, hogy a felgyújtott kedélyeken nem lehetett egyszerre, különösen olyan harczias, szabadságot szerető népnél, mint az albánoknál lefújni. Az annexió elismertetett, de az albánokat nem tudták rnárólholnapra megnyugtatni. A forrongás állandó maradt és talán némely túlszigoru intézkedése az ifjútörök régimének ezt még erősítette is, ugy hogy azóta Albániában nyugalom és csend nincs. Azonban most jön a dolognak második része, a mely talán még csúnyábban jellemzi külügyi képviseletünket. Ezek a felbujtatott, beugratott albánok, a kik ott elkezdtek a mi buzdításunkra — mert hiszen ha valakinek puskát küldenek, az csak talán buzditás a harczra — a török ellen lázongani. Egyszerre magukra lettek hagyva és most, midőn bajba kerültek, a külügyminister úrtól még békés védelmet, még a nemzetközi jog által megengedett támogatást sem kapnak, annyira, hogy nagyon lanyhán interveniál az érdekükben és annyira megy, hogy Bécsben alakulni készült bécsi arisztokraták, a keresztényszocziálista párt egyik előkelőségének vezetősége alatt egy komité, a mely élelmiszerekkel, a legszükségesebb búzával, kukoriczával akarta a szegény albán bánt, a ki Montenegróban az éhenhaláshoz közel állt, támogatni és a külügyminister ur ezt megtiltotta nekik, ők többször akarták ezt, de mindig megtiltotta nekik. A mai napon megint fog egy ilyen küldöttség menni a külügyminister úrhoz, és meg vagyok róla győződve, hogy ő konzekventer megint meg fogja tiltani, mert ő a nemzetközi jognak július 19-én, szerdáit. 55 nagy barátja s a nemzetközi jog értelmében meg nem engedettnek véli azt, hogy egy barátságos hatalom lázadó alattvalóját az éhhaláltól megmentse az ember. Ez talán nagyon korrekt, ez talán nagyon helyes, de nem értem, hogy mig a montenegrói albán határon a vizmosások közt az éhhalállal küzdő albánoknak nem szabad adni élelmiszert, hogy életüket fentartsák, a szabadságban és nyugalomban hegyeik közt élő albánoknak lehetett oda gurítani a koronácskákat, lehetőit oda küldeni a Mamilichereket, hogy elégületlenségre bujtogassák, lehetett sok törzsfőt, sok előkelő albánt megnyerni, nem akarom a szót használni, hogy megvesztegetni, mert nem vesztegették meg őket, hanem csak évi subsidiumot kaptak. Mindezek alapján merem konstatálni, hogy monarchiánknak Albániában űzött külpolitikája a monarchiának a nemzetek előtti tekintélyét és becsületét végtelenül sérti. Egyetlen egy más állam sem űzött hasonló külpolitikát és nálunk sem történt ilyen eddig még soha. Mindezek alapján a következő interpellácziot vagyok bátor a t. ministerelnök úrhoz intézni: (Halljuk ! Halljuk ! a bal- és a szélsőbaloldalon.) >>Interpelláczió a m. kir. ministerelnök úrhoz a külügyministemek az albán forrongással szemben elfoglalt álláspontja tárgyában. Van-e tudomása a ministerelnök urnak, hogy gróf Anhrenthal osztrák és magyar külügyminister a malisszorok, miriditák és egvéb albán törzsek köztannak idején ötezer darab puskát és nagyobb pénzösszegeket osztatott szét? Ha igen, tudja-e, hogy gróf Aehrenthal ezen ténykedése képezte tulajdonkép alapját a már tavaly kezdődő albán forrongásnak ? Ha igen, tudja-e, hogy most ezen embereknek, kiket politikai czéljaira annak idején a külügyminister* , . . Nem birok olvasni, kérem, mert diskurálnak a bázban. (Zaj.) Szüllő Géza: Méltatlankodik az ilyesmin minden maoyar ember ! Nem szabad ilyesmit mondani a magyar képviselőházban! Elnök: Csendet kérek, képviselő urak! Szüllő Géza: Nem szabad ilyesmit mondani magyar képviselőnek ! Elnök : Szüllő Géza képviselő urat kérem, hogy ne szóljon közbe ! Barabás Béla : Ministerelnöknek képzeli magát! Nagy Sándor: Barabás Béla meg nem a delegáczió elnöke ! Ivánka Imre (tovább olvas) :... »igy kihasznált, most ugyanazon külügyminister még élelmet sem akar engedni a monarchiából küldeni. Ha mindezeket tudja a ministerelnök ur, ugy összeférhetőnek tartja-e a monarchia becsületével, hogy ezen a külügyminister ur által kihasznált és beugratott embereket most pusztulni hagyjuk az éhhaláltól. Végül hajlandó-e a ministerelnök ur befolyását érvényesíteni oly irányban, hogy ezentúl a