Képviselőházi napló, 1910. IX. kötet • 1911. junius 20–julius 15.

Ülésnapok - 1910-190

272 190. országos ülés Í9ÍÍ július 1-én, szombaton. hangzottak és a melyekben a nemzeti érzés, a nemzeti gondolat a következőképen nyer kifejezést. Azt mondja az akkori előadó (olvassa) : »De ezen hadsereg közössége, véleményem szerint, nem akadály abban, hogy annak magyar része a magyar szellemet, a magyar öntudatot, a magyar jelleget abban megtarthassa. Nem akadály abban, a mint Komárom követe kívánja, hogy a csatatéren polgártársai, barátai által legyen környezve a hazafi, hogy a csata veszélyei között, a haza jelvényeinek szemléléséből meríthessen lelkesedést és tudja, hogy a dicsőség, a melyet a hareztéren arat, egyszersmind hazájának dicsősége, s nem akadály, mert a hadsereg, a melyről itt szó van, a mely a törvényjavaslat által teremtendő lesz, az nem egységes hadsereg, a melybe a magyar elem beleolvad, ezen hadsereg közös hadsereg, a melynek a magyar hadsereg egy része, a mely tehát abban benne foglaltatik.« Vagyis kívánjuk, hogy a magyar hadsereg, mint a közös hadsereg kiegészítő része szervezetében, de főleg szellemében magyar legyen. Ezt az 18tí7-iki kiegyezéssel teljesen összhangban állónak tudjuk, s abban nem látunk veszedelmet a harczképességre, abban nem látjuk semmiféle akadályát annak, hogy a hadtestek közös együttműködése elérhesse azokat az eredményeket, a melyeket a lehető legképzettebb, legjobban dresszirozott, legegységesebben vezetett hadsereggel elérni lehet. Miután pedig a javaslatokban nem látjuk ezen kívánságaink honorálását, az egyik oka annak, hogy a javaslatokat előterjesztő kormánynyal szemben teljes bizalmatlansággal viseltetünk. Fokozza bizalmatlanságunkat, hogy a kormány nem akar junktimot létesíteni törvényjavaslatok között, a min épen a kormány által hangoztatott bizonyos felfogások miatt nagyon csodáikozzom. (Halljuk! Halljuk' Elnök csenget.) Azt mondja t. i. gróf Tisza István, hogy a nagy különbség közte és az ellenzék közt az, hogy mi ellenszolgáltatásoktól tesszük függővé a véderőj avaslatok elfogadását, ő pedig nem. Ezt a különbséget akczeptálom, de e miatt nincs okunk szégyenkezni, mert mindig ugy volt, hogy ha valakinek van követeinivalója és abba a helyzetbe jutott, hogy követelését érvényesítheti, hogy alkalmazhatja a do ut des elvét, akkor ezt a kedvező alkalmat felhasználta, ha ugyan komolyan meg akarta valósítani követelését. Épen ebből az okból kívánjuk mi is, hogy ezek a tőrvényjavaslatok együtt tárgyaltassanak és hogy közöttük junktim létesíttessék, mert nagyon alapos okunk van tartani attól, hogy osztrák szomszédaink megszavazzák a ránk nézve terhes javaslatokat, de nem szavazzák meg azokat, a melyek bármily csekély, de mégis valamelyes kedvezéseket jelentenek számunkra. Ezt az aggodalmunkat fentartjuk, daczára annak, hogy a ministerelnök ur a legnagyobb optimizmussal hirdeti, hogy ez az eset nem fog bekövetkezni. Mi ebben az optimizmusban nem osztozunk, mert a történelem megtanított bennünket arra, hogy a mikor nekünk várnunk keUett valamit az osztrák törvényhozástól, akkor az, a mit kaptunk, még a legpesszimisztikusabb várakozáson is alul maradt. De különben, ha igaza van a ministerelnök urnak és az ő optimizmusának, akkor meg még könnyebben megteheti azt, hogy junktimot állit fel, mert hiszen ha az osztrák parlament valamennyi javaslatot elfogadja, akkor mi okunk van nekünk arra, hogy ne valamennyit egyszerre, egymással junktimban fogadjuk el? A ministerelnök ur eljárásának ráczióját tehát felfogni nem tudom, hanem csak azt tudom felfedezni, hogy a ministerelnök ur ebben is, mint minden egyébben, fentartja a homályt, a mely lehetőleg elburkolja igazi szándékait és a jövőben követendő elhatározását, igyekszik nyitva tartam azt a hátsó ajtót, a melyen át a kötelezettségek elől kimenekülhet akkor, a mikor a terheket mi már lerázni magunkról nem leszünk képesek. T. ház! Bizalmatlanságom indokolására rá kell mutatnom még a kormány politikájának észlelt hiányaira is. így nem látok törekvést arra, hogy ez a kormány Magyarországon a demokratikus irány inaugurálását segíteni akarná. Nem látok törekvést arra, hogy ezt a demokratikus fejlődést valami intézménynyel, kormányzati intézkedésekkel vagy törvényekkel előmozdítani igyekeznék. A kormány és a többség bizonyára meg van arról győződve, hogy ő demokratikus jíolitikát akar és fog is csinálni ebben az országban'. Bizonyára azt hiszi, hogy ehhez teljesen elegendő az a tény, hogy ő a liberalizmus alapján áll. Mert a liberalizmust * mindenesetre ugy magyarázza, hogy az az egyéni erőknek felszabadítása, (Zaj. Elnök csenget.) a mi által mód adatik arra, hogy a legkisebb exisztencziák is szabad erőik felhasználásával a fejlődésnek, a nemzeti jólétnek és kultúrának egyedei és részesei lehessenek. T. ház ! A szabadelvű doktrínának ezen a téren való alkalmazása teljesen lehetetlen és épen az ellenkezőjét éri el ezáltal a liberalizmus annak, a mit elérni akar. Mert ha a liberalizmus megelégszik azzal, hogy egyszerűen csak felszabadítja az egyéni erőket és azok szabad érvényesülését megengedi, akkor tulaj donképen semmi mást nem tett, mint hogy a kis exisztencziákat, a kik vagyonilag és műveltségileg is a gyengébbek, odadobja a nagyobb vagyoni erővel rendelkező egyedek versenyébe (Igaz ! Ugy van ! a baloldalon) és akkor a két malomkő között azoknak feltétlenül meg kell őrlődniök. Az ilyen liberalizmus nem vezethet demokrácziára, és arra, a mi a demokrácziának minden országban létfeltétele, alapja: tömeges jól szituált kis exisztencziák megteremtése, hanem ellenkezőleg, vezethet egyfelől a plutokráczia felé, más részről pedig a proletariátusra, vagyis az üyen liberalizmus semmi mást nem eredményez, mint hogy a nemzetet hosszú időn keresztül — mert hiszen itt önvédelmi harczról van szó — abba a helyzetbe juttatja, hogy két különböző tábor fog egymással szembeállani, az egyik a vagyonilag