Képviselőházi napló, 1910. IX. kötet • 1911. junius 20–julius 15.

Ülésnapok - 1910-185

156 185. országos ülés Í9il június M-én, szombaton. Megjegyzem, hogy memorandumot is terjesztettek a pénzügyminister ur őnagyméltósága elé s kaptak is annakidején Ígéretet. Ebben a memorandumban — a melyet itt nem akarok részletesen ismertetni, nem idevaló dolog — kifejtik, hogy egy legminimálisabb összeggel, körülbelül 14.000 korona áldozattal ezen az általuk helytelennek vélt rendszeren javítani lehetne. Különösen ki kell itt emelnem az óbudai dohánygyár viszonyait, a melyben a legkedvezőtlenebb az állapot. Túlzott nagy számban vannak a helyettesek és kevés az ügyelő, ugy, hogy azok az emberek szinte reménytelenül teljesitik szolgálatukat, nincsen kilátásuk arra, hogy előbbre mehessenek, holott gyakran harmincz évet is eltöltenek ebben a szolgálatban. Épen ezért az óbudai dohánygyár viszonyaira különösen vagyok bátor a pénzügyminister ur figyelmét felhívni. A másik dolog, a mit felhozni bátor vagyok, a dohánygyári munkások kérdése. Különösen a vidéki dohánygyári munkásoknál van sok panasz és itt elsősorban a kolozsvári dohánygyárat vagyok bátor felemlíteni. Méltóztatnak tudni, hogy április havában a munkások között sztrájk ütött ki, a mire mint ultima ráczióra az vitte reá ezt a 200, nagyobbára nőkből álló munkáslétszámot, hogy tűrhetetlennek találták a helyzetüket ; egyrészt a bánásmód ellen volt kifogásuk és különösen kifogásuk volt a kereseti viszonyok ellen. Ez a sztrájk eltartott körülbelül 6—7 hétig, s végső akkordja az volt, hogy feljött egy küldöttség, engem is fölkeresett, s én nekik azt a nézetem szerint helyes tanácsot adtam, hogy térjenek vissza a munkába, majd minden megjavul. A dohányjövedéki igazgatóság ezt az álláspontot helyesnek találta, a munkások vissza is akartak menni, azokat nagyrészt vissza is vették, de egy jelentékeny részt, körülbelül 130 munkást, a kik éveket töltöttek a dohánygyárban s most nem kereshetnek más foglalkozást, nem vettek vissza. Azonban nemcsak ez a sérelem. Méltóztatik tudni, hogy a munkásoknak nyugdíjellátása van. Most a sztrájk folytán ezeket a munkásokat elbocsátottaknak tekintették és ennek folytán ők elvesztették a .nyugdijellátásra szerzett igényüket. A sztrájk a munkaadó és a munkás közti háború. Megengedem, hogy joga van a munkaadónak, míg a sztrájk tart, a legridegebben viselkedni s a kincstár sem egyéb e tekintetben, mint munkaadó. Azonban nemcsak a kincstár, hanem a magánosok is mint munkaadók, mihelyt a háborúnak vége van, helyreállítják a normális feltételeket. Elvárható a kincstártól, a melynek nem is szabad kizárólag rideg materiális szempontokat figyelembe venni, hogy ha dekretálta is azt az elvet, hogy a sztrájk folytán kilépett munkások elbocsátottaknak tekintendők és így elvesztik nyugbérigényüket — mihelyt a béke helyreállt és pedig helyreállt a munkások föltétlen megadásával, a mint a munkások kérvényeztek is e tekintetben s az alsóbbfoku hatóságok biztató Ígéretet is tettek : méltóztassék intézkedni abban az irányban, hogy a munkába visszatért munkások korábban megszerzett nyugbérigénye ismét életbelépjen, mintha a sztrájk nem is létezett volna. Azonkívül kérem a pénzügyminister urat, méltóztassék abban az irányban is rendelkezni, hogy a munkásoknak az a rétege, az a körülbelül 130—140 ember, a kik a sztrájk után következő feltétlen megadás alapján létrejött béke megkötésekor vissza nem fogadtattak, visszafogadtassanak. Itt az a furcsa helyzet áll elő, hogy rendszerint azokat nem fogadják vissza, a kik — mert itt nem folyt úgynevezett lelketlen izgatás, méltóztassék nyugodt lenni, ott teljes békesség volt és mindössze annyi történt, hogy ,6 hétig nem dolgoztak és nem kaptak munkabért, — mondom, rendesen azokat nem fogadják vissza, a kik magasabb morális nivón állva, magukévá teszik munkástársaik ügyét és azoknak érdekében a törvényt és a rendet meg nem sértve, akcziót fejtenek ki. Itt volt pl. egy öttagú küldöttség, a mely behódolt, megkérte a dohányjövedéki igazgatóságot, hogy méltóztassék elfelejteni mindazt, a mi történt, méltóztassék feltétlenül, a nélkül, hogy a kívánságoknak csak egy pontja is érvényesülne, visszafogadni a munkásokat, ők magukra vállalják a tömeg kapaczitálását, ezen, még a munkaadó szempontjából is igen becsületes feladatot teljesített emberek hazatértek, s míg túlnyomórészt vissza is vették, egyeseket és épen a küldöttség tagjait, a kik a munkaadók szempontjából is becsületes munkát végeztek, kihagyták és a munkába vissza nem vették. Azt hiszem, ez nem volt helyes. Azonkívül bátor vagyok ennél a kérdésnél még a következőket is az igen t. pénzügyminister ur figyelmébe ajánlani. Hiszen épen aproposra jön a dolog, mert hiszen most is tetemesen emelkedett a dohány miből a kincstárnak nagyobb jövedelme lesz. Azt hiszem, hogy ennek a bevételi többletnek egy bizonyos része mégis a személyzet javára kell, hogy szolgáljon és kell, hogy ennek a révén a munkabérek és a fizetési viszonyok is javuljanak. Annak idején mielőtt a sztrájk kitört, kilátásba helyezték a munkásoknak a felülről is kedvezőtleneknek talált bérviszonyok javítását. Csak bizonyos türelemre intették őket, a mely türelem azután a munkásrétegekben elfogyott. Most, hogy a sztrájk lefolyt és megszűnt, sem történt semmiféle intézkedés azon irányban, hogy a bérviszonyok javuljanak. Azt hiszem, hogy a büntetésnek mégsem szabad odáig mennie, akkor midőn tényleg belátták az illetékes hatóságok, hogy Kolozsváron a viszonyok csakugyan javításra szorulnak, csak azért, mert sztrájkba mentek a munkások s annak a sztrájknak ilyen vége lett, a kilátásba helyezett bérjavitás elmaradjon. Csak ennyit kívántam megjegyezni. Elnök : Kiván-e még valaki szólni ? (Nem !) Ha szólni senki sem kivan, a vitát bezárom A pénzügyminister ur kíván nyilatkozni,