Képviselőházi napló, 1910. IX. kötet • 1911. junius 20–julius 15.
Ülésnapok - 1910-183
183. országos ülés 1911 jnnius 22-én, csütörtökön. 99 tési kifogásokat ilyeténképen honorálta a m. kir. Curia, akkor egy légiója támadt azoknak a pereknek, a melyek a telepítési kifogásokra voltak alapítva. Minden egyes aláíró, a ki váltót irt alá, és a ki abba a helyzetbe került, hogy fizetnie kellene azért, a ki a váltót aláirta, előáll a telepítési kifogásokkal, megpróbálja azt, hogy ezen telepítési kifogás utján nem lehetne-e kibújni az oblägó alól. Ha valaki figyelemmel kiséri a törvénykezést, figyelemmel kiséri ezeket a dolgokat, akkor nem szabad ezt neki csak felületesen csinálnia, hanem meg kell néznie, hogy mi is az, a mi ezeket előidézi, hogy mi okozza a pereknek ezt a nemét, mi okozza azoknak a másik nemét? S azután, ha megismertük azokat az okokat, a melyek ezen bajokat előidézik, akkor a bajon segíteni kell és meg kell találni azt a módot, a mélylyel ezen a kérdésen tulteszszük magunkat, mert megszüntetjük az okokat. Kissé komikusnak látszik, de magam azt tapasztaltam, hogy bizonyos esetekben összefüggött a pereskedések száma a szilvaterméssel. (Derültség.) Ha jó szilva termés volt, akkor az emberek rendesen összevesztek a határokon levő szilvafákon, és veszekedtek azon, hogy kit illet annak termése. Ha nekünk rendes törvényes eljárásunk van, ha megállapíthatjuk, hogy a határ hol van, ha a batár világosan kijelöltetik, és ha ilyen dolgokban elfoglaljuk a helyes utat és álláspontot, akkor kétségtelen, hogy megtaláltuk egyúttal a módját is annak, hogy előre a gyökerét vágjuk azoknak a pereskedéseknek, melyek ezekből a rendezetlen birtokviszonyokból folynak. Rátérek itt a telekkönyvi rendtartás kérdésére. Az igazságügyminister ur szíves volt bejelenteni, hogy a telekkönyvi rendtartás is készen van és azt is be fogja terjeszteni. Kern tudom, hogy mi annak a tartalma, de kétségtelen, hogy időelőtti volna ennek a tartalmáról már most részletesen vitatkozni, mielőtt azt ismernők. Rá kell azonban mutatnom egy tételre, mely oly fontos, hogy ezen az egy tételen fog megfordulni, vájjon az a telekkönyvi rendtartás beválik-e vagy sem. Ez az egy tétel pedig az, hogy ki kell mondanunk kötelezőleg, hogy mindenki a saját telekkönyvét feltétlenül rendezni tartozik, vagyis a községekben el kell érnünk azt az eredményt, hogy a tényleges birtoklás és a telekkönyvi tulajdon kérdése egymással folytonosan összhangban álljon. Ezt pedig csak akkor érjük el, ha kötelezőleg mondjuk ki. Nagy Ferencz: De ha nem teszik meg % Csermák Ernő: Meg lehet csinálni kötelezőleg és pedig akként, hogy a telekkönyvi hatóság vezeti a parczella szerinti soros könyvet, ezt hivatalból kiküldi minden esztendőnek végén vagy elején a községnek, a község összehasonlítja a telekkönyvi tulajdonosokat a tényleges birtokosokkal és visszaterjeszti ezt a jegyzéket a telekkönyvi hatósághoz. Ekkor azután a telekkönyvi hatóság hivatalból fogja keresni, hogy minden egyes esetben a tényleges birtokos és a telekkönyvi tulajdonos közt van-e eltérés és ha van, mi ennek az oka. Mert tényleg nem kívánhatjuk attól a közönséges néptől, hogy minden egyes esetben a telekkönyvét rendezze, mert a szegény embernek nagy költségébe kerül az, hogy utánajárjon ennek és költsön reá. Nagyon természetes, hogy halasztani fogja esztendőről esztendőre, mig ha hivatalból megcsináljuk és módot és alkalmat adunk arra, hogy a legtöbb esetben a költség alól felmentessék, akkor kétségtelenül elérjük azt a czélt, melyre minden jogállamnak törekednie kell, hogy a telekkönyv összhangzásban legyen a tényleges birtoklással. Midőn tehát a telekkönyvi rendtartás kérdéséről van szó, rámutatni kívántam, hogy ezt én egy olyan punktum saliensnek, a dolog olyan gerinczének tekintem, melyen megdől az egésznek jó vagy rossz volta. Amimostani telekkönyvirendtartásunkkétségtelenül olyan, hogy hanem is mondhatom feltétlenül egészen rossznak, de rendkívül sok hibában szenved. Daczára annak, hogy olyan kiváló jogász és szakember foglalkozik a telekkönyvvel, mint Imling, azt látjuk, hogy pl. a tényleges birtoklásra, a betétszerkesztésre van nekünk egy csomó törvényünk, melyek azonban egy olyan konglomerátumot képeznek, hogy ember legyen, a ki el tud menni rajtuk és mikor rendezni kell a telekkönyveket, akkor törvényeknek ellenére csak ugy történhetik a tényleges birtoklás szerinti rendezés, ha a biró tulteszi magát a törvény paragrafusain, betűszerinti rendelkezésen és liberálisan jár el, iparkodik összhangzásba hozni a tényleges birtoklást a telekkönyvvel. Nem akarok tovább foglalkozni e kérdéssel, de itt van a hagyatékok rendezésének ügye, a melyre szintén akarok pár szót fordítani. Olvastam azt a tervezetet, a melyet az igazságügyminiszter ur a hagyatékokra vonatkozólag törvényjavaslat formájában beterjeszteni kivan. Jó részleteket találtam benne és mondhatom, hogy az egész tervezet javítaná a mai viszonyokat, azonban ki kell jelentenem, hogy azt teljesen kielégítőnek még sem találom, még pedig abból a szempontból, mert vannak bizonyos hagyatékok, a melyeknek elintézése és rendezése, nézetem szerint, a községben volna eszközölhető. Ha nézzük az apró hagyatékokat, eltekintve a 200 K-n aluli hagyatékoktól, azt tapasztaljuk, hogy aránytalanul vannak megterhelve. Annak a szegény embernek a terhe, kinek csekély földecskéjéről és vagyonkájáról van szó, aránytalanul nagy a nagyobb hagyatékokhoz képest. Ha tekintetbe veszem azt, hogy mikor meghal az apa, a gyermeknek temetési és mindenféle más költséget kell viselni, leltározási dijat, közjegyzői költségeket, illetékeket, sok esetben még ügyvédet is kell fizetnie, kétségtelenül elszomorítónak kell mondanom azt, hogy a mai demokratikus irányzat mellett épen azokat az 13*
