Képviselőházi napló, 1910. VIII. kötet • 1911. május 23–junius 19.

Ülésnapok - 1910-180

438 180. országos ülés 1911 június 19-én, hétfőn. ket, másrészt pedig különösen a világversenyre leginkább képes embereket. En jól tudom, hogy nálunk ezzel a kérdéssel — talán méltóztatik megengedni, hogy közbevetőleg ráolvassam — nem igen foglalkoztak. Sümegi Vilmos t. képviselőtársam a napokban megemlítette beszédében, bogy talán sohasem fordult elő, hogy e kérdés itt szóba került volna. Ez az állítása téves, mert ezelőtt néhány esztendővel a költségvetési vita alatt elhangzott e kérdésben egy beszéd, a melynek eredménye is volt : gróf Apponyi Albert akkori kultuszminister ur ankétet hívott össze, a melyben meglehetősen kicserélődtek a nézetek és a melynek leszűrt eredményei is voltak. Akkor is szó esett az összes szakemberek között arról, hogy e kérdésnek legnagyobb átka a közöny, melylyel iránta a társadalom viseltetik. Spencer Herbert mondotta, hogy csodálatos és érdekes módon, valahányszor egy társaságban a nők eltávozta után, vagy vasárnap a templom után az összeverődő férfiak beszélgetésbe kezdenek, mindenről szó esik ; beszélgetnek a lótenyésztésről, a lónemesitésről, beszélnek arról, hogy egy disznót mikép kell jobban meghizlalni, hogy kellő módon értékesíthető legyen, beszélnek arról, hogy egy lóistállót, tehénólat vagy birkaakolt hogyan kell tisztítani, de vájjon hallott-e egyszer is valaki egy társaságban olyan beszélgetést, a mely arról folyt, hogy a gyermekeket miként kellene testileg jobban nevelni és melyek volnának azok az előfeltételek, a melyek mellett jobban fejlődhetnének. A jó gazda kimegy mindennap, hogy megvizsgálja, rendben van-e a tehénól, vagy az akol, rendben van-e minden, de az soha meg nem történik, hogy benézzen gyermeke szobájába, vájjon az szellőztetve van-e és vájjon van-e benne elegendő levegő. Csodálatos érzéketlensége a társadalomnak ez, a mely abban konkludál, hogy a nevelés kérdését addig, a míg a gyermek az élet számára meg nem érett, többnyire a nő kezébe teszi le és a nőre hárítja a felelősséget. (Zaj.) En cseppet sem csodálkozom azon, hogy mikor ilyen kérdésekről beszélünk, a közönynek olyan fokát és az érdeklődésnek olyan kis mértékét találjuk, mint most is például ennél a kérdésnél. • f£ Elnök: Csendet kérek! Polónyi Dezső: Nem kívánom szíves türelmüket sokáig igénybe venni, (Halljuk! baljelöl.) de azt hiszem, nem lesz érdektelen, ha egy ilyen nagyfontosságú kérdésben akkor, a mikor — mondom — a mi költségvetésünk koldusgarasokkal dotálja ezt a tételt, megnézzük, hogy mi megy más nemzeteknél végbe ezen a téren. Például 1690-tól 1908-ig Amerikának száz nagyobb városa — tehát nem az állam — kizárólag a sajátjából 34 millió dollárt, tehát 157,440.000 K-át fordított csupán testnevelési czélokra. Ha megnézzük a német birodalom költségvetését, évenként több százezer koronával progresszive fejlődik ezt a tétel, sőt volt olyan idő, a mikor az előző évihez képest 500.000 K-val többet adtak éppen kizárólag testnevelési czélokra. Nálunk nem csak hogy nincsenek megfelelő viszonyok, hanem Karafiát Márius dr.-nak, egy igen tudós embernek összeállítását véve alapul, a ki maga 181 középiskolát megkérdezett, hogy üyen testi nevelési tényezők szempontjából hogyan vannak ellátva, a nyert válaszokból megállapíthatjuk, hogy játékszere, játszóhelye 16 iskolának az udvaron van, 27-nek a marhavásártér trágyás talaján, 4-nek a marhalegelőn, tehát nem kevésbbé inficziált helyen, 14-nek pedig egyáltalában nincsen. Hogy ilyen viszonyok között mégis lehetséges, hogy ebben a fontos kérdésben üyen tétel legyen beállítva és ezzel megelégedjünk, ennek magyarázatát nem tudom másban megtalálni, mint a mit az igen t. minister ur volt szíves említeni, t. i. hogy ő maga részéről készen kapta ezt a beállítást és kénytelen volt azt változatlanul elfogadni. (Zaj jobbfelöl. Halljuk ! Halljuk ! balfelöl.) De elhagyom . . . Elnök: Csendet kérek, t. képviselő urak! Polónyi Dezső: . . . ennek a kérdésnek leg-. több részét, annál is inkább, mert több vonatkozásban már kifejezést nyertek, csak néhány fontos momentumra mintegy rapszodikusan kívánnám felhívni a t. ház figyelmét. Itt van épen a középiskolai neveléssel kapcsolatban különösen a nőknek" testi nevelési kérdése. Sehol a világon oly szégyenteljes állapotok ebben a tekintetben nincsenek, mint épen hazánkban. A nő tulaj donképen életét, vérét adja a gyermeknek, a ki első iskoláját kapja a bátorságnak, az akaratnak, a hazaszeretetnek a nőnél; a nő Tissier szavai szerint minden embernél a tetterőnek az első tanára, de sehol semmiféle olyan rendelkezést nem találunk, a mely a nőnek lehetővé tenné, hogy testét megfelelő módon ápolja. Ha azután szertenézünk, hogy milyen statisztikát találunk az elcsenevészedett, koravénült gyermekek, a gerinczoszlopelferdülés, a vérszegénység, a sápkórság tekintetében, ha szertenézünk, mennyi öngyilkos, mennyi koravénült ifjút találunk, akkor ide menjünk vissza, itt keressük meg az okokat abban, hogy eddig soha sehol nem tapasztalt közönynyel viseltetünk a dolog iránt, hogy nem teszszük meg azt a kötelességünket, hogy legalább megadjuk a módot arra, hogy az életfentartó erőt biztosítsák maguknak a jövő nemzedék érdekében. (Ugy van ! a szélsőbaloldalon.) Csak nagy általánosságban akarok még arra rámutatni, hogy egészen bizonyos, hogy a társadalomban ma tapasztalható ez a jellemgyöngeség, azután a nagy protekczióhajhászás . . . (Zaj jobbfelől.) Elnök : Csendet kérek ! Polónyi Dezső: ... és az a vágy, hogy mindenki a középiskolák elvégzése után siet egy nyugalmas hivatalt megkeresni, a hol azután kényelmesen, kevés munkával tölti el életét: mindez a jellem- és akaratgyengeség egyesegyedül onnan