Képviselőházi napló, 1910. VIII. kötet • 1911. május 23–junius 19.

Ülésnapok - 1910-165

32 165. országos ülés Í9ÍÍ a melyek uzsorakamattal dolgoznak, egynéhány megtévelyedett pap, a semmiségből kiemelkedni vágyó tanitó : ime, ezek a nemzetiségi agitátorok. Maga a nép romlatlan, egy hibája van csak, ha ez hiba : impresszionista, de mi ezt a hibát is nagyon jól bekapcsolhatnék a magyar nemzeti, a magyar állami érdekekbe, ha ennek a népnek sok, nagyon sok iskolája, jó közigazgatása, jó tanítói lesznek, (ügy van ! ügy van ! jobbfelől.) a kik leszállnak ahhoz a néphez, a kik megértik az ő szükségleteit, a kik vele együtt éreznek, együtt gondolkoznak és a kik nem csinálnak más jaolitikát, mint magyar kultúrpolitikát, a mely a néplélekkel azonos, a mely őket felérnek, velük a magyar állameszmét megszeretteti, (ügy van! ügy van f) Most átmegyek a német elemre. A Szepességben már ugyanabból az időből találunk települőket, mint Erdélyben a szászokat. Itt csak az a baj és az a sajnos, hogy a mi németségünk ott tulajdonképen elpusztult, elveszett, csaknem a minimumra szállt. Kereskedelme, ipara aláhanyatlott, és ma tulaj donképen német elemről a Szejiességben beszélni alig lehet. Nagyobb tömeg az, — nagy súlyánál, igazi értékénél fogva — a mely az u. n. Királyföldön terül el és ezek a szászok. 800 esztendőnek egész nagy múltja, minden reménye, minden munkássága, minden öröme és bánata összekapcsol minket ezekkel a szászokkal. A ki ismeri az ő lelkületüket, a ki ismeri az ő kötelességérzetüket, a ki meg tudja becsülni munkára hivatottságukat, a ki tudja azt, hogy a törvény tisztelete náluk az első és legszentebb kötelesség, a ki ismeri az ő múltjukat és nem akarja azt félreismerni : az nem lát az én beszédemben himvarrást vagy kedvezést szász barátainknak, hanem tudja, hogy az igazságot állítom helyre, midőn azt mondom, hogy az ő kulturális törekvéseik, az általuk végzett munkásság a magyar nemzet javára szolgál hosszú évszázadok óta. Kozma Andor: ügy van! Mártonffy Márton : És most lássuk azokat a németeket, a kiket a »svábok« gyűjtőfogalma alatt ismerünk, Temes, Torontál és Bács-Bodrog vármegyében. Ezek ujabbi, alig 150—200 éves települések, abból a korszakból, a mikor még létezett a temesi Bánság, a melynek helytartói, kormányzói sváb földről telepitették be őket erre a parlagon hagyott területre, azért, hogy itt földmiveléssel foglalkozzanak. Én, a ki egy ideig épen ezen a vidéken állottam a kultúra szolgálatában, tanúságot teszek arról, hogy ez az u. n. sváb nép romlatlan, becsületes, munkás és a magyar kultúra iránt igazi érzékkel bir. Ennél a népnél szeparatisztikus törekvéseket csak egy izben tapasztaltunk : az u. n. Schulverein befolyása alatt. Jó szerencse, hogy épen ez a hazafias német elem kiküszöbölte, megfékezte, megsemmisítette ezt a Schulvereint és mindazokat, a kik agitátorokul tolták fel magukat, kidobta a maga kebeléből és szívósan ragaszkodik a magyar államisághoz, a magyar állameszméhez, és lelkesedik a magyar kultúráért. május 26-án, péntekért. Most ugyancsak az ő szomszédaikról, — mert épen ezen a téren helyezkedtek el — szerb ajkú testvéreinkkel kívánok egészen röviden szólni, kulturális és nemzetiségi szempontból. Igaz, hogy több izben megnyilatkozott itt is az agitáczió ; igaz, hogy a Mileticsek példája és befolyása nem egyszer romboló munkát végzett ott; ám a hazafias szerbség, belátva azt, hogy nekik mint jövevényeknek, — mert hiszen azok voltak — a kiket a magyar állam, a magyar korona fiaiul fogadott, az együvétartozás érzetét kell ápolniok, most elhelyezkednek, mint sorsosak, osztályosok abban a politikában, a melyet mi magyar nemzeti állami politikának ismerünk. Bogdán Zsivkó ." Jövevények nem vagyunk ! Mártonffy Márton : Hiszen nem szándékozom itt történelmi felvilágosításokat adni t. barátomnak arról, hogyan jöttek be a szerbek Szerbiából a mohácsi vész után, mikor itt az egész terület megüresedett. De méltóztassék talán azzal megelégedni, hogy akár Árpáddal jöttek be, akár a mohácsi vész után : ha önök teljesítettek és minden időben teljesitik polgári kötelességeiket, akkor mi önöket testvérnek ismerjük és nem fogunk különbséget tenni az apostol szerint »pogányok és zsidók«, szerbek és magyarok között. És most a legégetőbb és mondhatom, hogy napirenden tartott legvehemensebb nemzetiségi kérdéssel, az oláh vagy mondjuk román kérdéssel kívánok foglalkozni. Damián barátom megharagudnék, ha nem nevezném őt románnak. Pedig az én fiatal koromban, és még nagyon sokáig aztán sem ismerték azt a szót, hogy román. Az a jó oláh gyerek, a ki az 50-es évek elején bejött az anyjával, vállán hozta a tarisznyáját és abban a halináját, a magaszőtte változóját, meg a málét, kenyerét, elvétve egy darab rozskenyeret, meg a paszulyát stb. — 5 vagy 6 oláhgyerek volt ^— egy mesterember özvegyénél, a kinek fizetett havonként 3 váltóforintot, mondom, az 50-es évek vége felé szórványosan jöttek az oláh fiuk félénken, révetegül, félszegen, mert hiszen soha életükben még emeletes házat sem láttak, a kolozsvári iskolába. És az a jó piarista tanár, a ki Magyarországból szakadt oda, nem tudta magát velük megértetni és ők sem értették meg a tanárt, és akkor mi odaálltunk a mellé a szegény oláh fiu mellé, beszélgettünk vele, rávezettük a magyar nyelv ismeretére, és annak az oláh gyereknek a képe kigömbölyödött, megpirosodott, szeme igazán szeretetet sugárzott, bizalom kelt a lelkében. És én mondhatom, hogy ezek az emlékek, a melyek engem ehhez a múlthoz fűznek, ma is megvidámítanak, ma is szeretettel gondolok azokra az oláh fiukra, a kik velem együtt élvezték a magyar iskola áldáraait. És én láttam a későbbi időfolyamatot, a mikor felvettük a magyar ruhát, ezek az oláh fiuk is a durva sötét daróczból a brassói posztógyárosok által fehérre ványolt és megfinomitott halinát és a maguk nemzetiségi színeivel, a kék-sárga-vörössel, kisujtásozott ruhát öltötték föl, akkor mi ebben