Képviselőházi napló, 1910. VIII. kötet • 1911. május 23–junius 19.

Ülésnapok - 1910-176

310 176. országos ülés 1911 június 13-án, kedden. Elnök: A mentelmi bizottság bemutatott összes jelentései ki fognak nyomatni, szét fognak osztatni, napirendre tűzésük iránt pedig a ház annak idején fog tatarozni. Következik a napirend értelmében az 1911. évi állami költségvetés tárgyalása, még pedig a vallás- és közoktatásügyi táreza költségvetésének (írom. 211) folytatólagos részletes tárgyalása. Ki a következő szónok ? Hammersberg László jegyző: Kun Béla ! Kun Béla: T. ház! Sajnálattal láthatjuk mindannyian, a kik elfogulatlanok vagyunk, hogy ez a vita csak mellesleg tárgyalja a közoktatásügyi költségvetés tételeit, csak ugy tessék-lássék módon mutat rá a hazai közoktatásügy sebeire és azokra a szégyenletes hiányokra, a melyek a népnevelés terén mutatkoznak, s a melyek megszüntetése elsőrendű kormányfeladat és kötelesség. E helyett az egész vita a felekezeti kérdés körül forog, mint egy tengely körül, a melyből haszna egyik felekezetnek sincs, az országnak pedig kiszámithatatlan kára van, mert a felekezetieskedés az embereket egész nagy tömegben egymás ellen ingerh és lázítja. (Ugy van ! a szélsőbaloldalion.) A történelem is megczáfolhatatlanul bizonyítja, hogy azok az országok, a melyekben felekezeti villongások törtek Id, nem hogy előre haladtak volna, hanem arról a fokról is, hol azelőtt álltak, rák módjára visszafejlődtek és évtizedekkel, sőt évszázadokkal visszalökték magukat az emberiség fejlődésének korszakos útjáról, mert saját fiai bevitték a politikába a vallást, tehát felekezeti jelleg szerint osztályozták magukat, s igy végeredményül saját honfitársaik, saját testvéreik ellen támadtak és meg is gyűlölték egymást, az egy közös haza gyermekeit. (Igaz I Ugy van! a szélsőbaloldalon.) Nem akarok e kérdéssel túlságos hosszan foglalkozni, mert azt tartom, hogy a vallásnak csak mint lelki szükségletnek, mint a hit fundamentumának van jogosultsága, (Ugy van! a szélsőbaloldalon.) Beszédemben a tárgyalás alatt lévő törvényjavaslattal szoros kapcsolatban álló iskolai, népnevelési kérdésekkel kívánok kissé részletesebben foglalkozni. (Halljuk! Halljak! a szélsőbaloldalon.) Ha, t. ház, mégis a felszínre dobott felekezeti kérdés mellett sem megyek el szó nélkül, ezt azért teszem, mert azt tartom, hogy ha már benne vagyunk a károsan felidézett felekezeti villongásban és ezt egyszerre eltüntetni nincs módunkban, akkor minden szerény szó, a mely a hamisítatlan liberalizmus mellett tesz színvallást, feltétlenül szükséges, származzék ez akár tőlem, akár mástól, T. képviselőház! Szerintem a hamisítatlan liberalizmus megengedi ugy a szabadkőmivességet, mint a kizárólag belső, vallási czélokat szolgáló kongregációkat. De azt már nem helyeslem, hogy a kongregácziós esküt, a mely minden szabad társulást átokkal sújt, érettségi vizsga előtt álló serdülő ifjaktól veszik ki, a kik további életükre nézve teljesen önálló elhatározással nem bírhatnak (Ugy van ! a szélsőbaloldalon.) és igy akarva, nem akarva, a kongregácziós eskü velük szemben a presszió, hatalmi befolyás jeUegével birhat. Szintúgy nem helyeselném azt sem, ha a szabadkőmivesek alkotnának fiókegyesületeket az iskolákban, a mely egyesületek tagjai viszont arra tennének fogadalmat, hogy egész életükben kerülni fogják a vallásos társulásokat. Szerintem egyik véglet sem helyes, mert a lelkiismereti szabadság rovására megy és oly lekötöttséget eredményez a tapasztalatlan ifjú korban, a melyet esetleg az érett férfiész késő bánattal bán meg és sajnál, a mikor az évek múlnak. Nem helyeslem azt sem, t. ház, ha a kongregáczió a maga befolyását nemcsak egyházi téren érvényesiti, hanem a lelki buzgóság táplálásának határain átcsap más mezőkre, a hol semmi keresni valója nincs, mint például a politikai közkérdések, egyes hivatali állások betöltésére terére. T. néppárti képviselőtársaink azt mondották, hogy ez csak feltevés és tévedés, mert a kongregácziók a vallási czélok ápolásán kivül semmi más czélt nem szolgálnak. Én azonban ugy látom, hogy a néppárti t. képviselőtársaim tévednek, mert meglehet, hogy az ő tudtuk és beleegyezésük nélkül, de mégis a kongregácziók hatása tagadhatatlanul a felekezeti egyetértés és társadalmi egyensúly rovására is jelentkezik. A kongregácziós harczi szervezetek szerint ugyanis küzdeni kell az üdvösség ádáz ellenségei eUen. A minap, a mikor erről beszélt Várady Zsigmond t. képviselőtársam a házban, azt a kérdést tette, hogy kik azok az ádáz ellenségek, és akkor Molnár János t. képviselőtársam azt felelte rá, hogy a bűnök. Szóval, tárgyak, tulajdonságok, nem pedig személyek. Sajnos azonban, az életben ennek épen az ellenkezőjét tapasztaljuk, mégpedig ugy, hogy az ádáz ellenségek alatt gyakran személyeket értenek, protestánsokat és zsidókat, a különbség csupán az, hogy a protestánsokat csak többé-kevésbbé tartják ádáz ellenségnek, a zsidókat pedig legtöbbnyire. Bizonyítani kívánok, t. ház. (Halljuk ! Halljuk ! a szélsőbaloldalon.) A Mária-kongregáczió vezérkönyvében, kalauzában, arra tanítja az ifjúságot, hogy mint egy jól rendezett, rettenthetetlen tábor vegye fel a harczot szent hitünk ádáz ellenségeivel szemben. Ez van megírva a kongregácziós kézikönyv 240. és 248. oldalán. Azzal az ellenséggel szemben kívánja a harczot, a melyet a kígyóba öltözött sátán kínált meg hitújítás, jobban mondva a hithagyás almájával, s miihókat és milliókat kábított el a lázadás elve, s vitt népeket és nemzeteket a kárhozat útjára. Bus Jakab kalauzának 265. és 266. oldalán olvashatók ezek a tételek. Minthogy pedig a hitujitók, hithagyók, népeket kárhozat útjára vivő lázadók és eretnekek alatt mások, mint a protestánsok nem érthetők — természetesen téves fogalmak szerint — s minthogy a protestánsok tudtommal szintén emberek és igy személyek, és személyi