Képviselőházi napló, 1910. VIII. kötet • 1911. május 23–junius 19.

Ülésnapok - 1910-163

i83. országos ülés Í9Ü május %3-án, kedden. 2b jogának semmiféle megtámadását, semmiféle érintését, hiszen ha a gyulafehérvári és a fogarasi egyházmegyében a román káptalan, kiegészítve a papsággal, választhatja a maga metropolisát, érsekét, ha Zirezen vagy Pannonhalmán a szerzetesek összessége eszközli a jelölést a főapátságra és nincs megsértve a király patronátusi joga : akkor nincs megsértve amott sem. (Ugy van ! balfelől.J Arra nézve, hogy ez nem az én gondolatom, hanem, hogy igy gondolkozik egyházáról a katholikus papság, méltóztassék megengedni, hogy egy időszaki szemlének czikkéből a következőket olvashassam fel. (Halljuk ! Halljuk !) »Azért minden katholikus, ki szereti egyházát, érdeklődik az iránt: ki lesz az uj püspök ? Tudjuk, hogy a kánonjog nagyon szépen irja körül személyi minősítését; csak egy veleszületett baja van ennek az előírásnak, az, hogy az egész egyház számára és régen készülvén, nem vehette figyelembe, hogy lesz idő, mikor nálunk majd a magyar főkegyur kormánya előterjesztése alapján fogja gyakorolni kinevezési jogát, s nem vethetett ügyet arra sem, hogy a kánoni minősítést a mindenkori kormány fogja mérlegelni azokon, a kiket a főkegyur felterjeszt Eómába. Szép lehet tehát az az irott kánon, de mihaszna, mikor a kormányt, a ki mértékül használja, többször épen maga a kánon érdekli legkevésbbé, (Ugy van ! Ugy van ! a baloldalon.) hanem egészen más szempontok vezetik, melyekről az egykori kodifikátor nem is álmodott. A magyar katholikus püspökségek tudvalevőleg ma már különlegességszámba mennek az összegyházban ; ez az oka, hogy mikor betöltésükről van "szó, nem annyira szellemi súlyuk esik latba, mint inkább anyagi járulékaik, (ügy van! balfelől.) Ez az a bizonyos kötél, melyről egykor sz. Gergely beszélt és a mely nálunk a betöltendő püspökséget nem egyszer oly mélyen lehúzza inter res humanas. A püspökségre nem szokás pályázatot hirdetni, s mégis e körül folyik a legnagyobb verseny. Miért ? Mert püspökségeink nagyobb anyagi javakkal vannak ellátva, a melyekre olykor családok, olykor meg a hatalom után vágyó oly egyének is spekulálnak, a kik nem propter Jesum sed propter esum viselik a reverendát. A pók nem tud oly hálót szőni, a minők ilyen alkalomkor szövődnek, szinte csodálatosak és hihetetlenek. Csak a volt kultuszminiszterek beszélhetnének arról: kik, hányan, milyen utakon, s kiknek bevonásával befolyásolták őket egy-egy ilyen üresedés alkalmává. Nem csoda aztán, ha a magyar fülnek oly hihetetlenül hangzik a Németország felől jövő az a hír, hogy X. káptalan'ezt és ezt a gimnáziumi tanárt választotta meg püspökéül. Ott tehát már arra felé tartanak, hogy a püspökben a lelkiatyát, s nem a nagyurat keresik. Mi ellenben e tekintetben jóformán még az afféle középkori, jobbágykori felfogásban leledzünk. (Ugy van! Ugy van! a baloldalon.) Nálunk a hosszú történeti fejlemények nem KÉPYH. NAPLÓ. 1910—1915. Vm. KÖTET. igen kedveznek a krisztusi intézménynek, azért ezt a fejlődést le kellene köszörülni egész odáig, hogy a püspökségek betöltésénél ismét egész erejével az egyházjog szelleme érvényesülhessen. Nevezetesen a püspökségekkel egybekötött anyagi javakat ugy kellene szabályozni, hogy ne azok ébreszszenek aspirácziókat az emberekben, hanem a munus angelicis humeris formidandum. Hogy t. i. »ne az emberek keressék a püspökséget, hanem a püspökség keresse a neki való embertc (Élénk helyeslés a baloldalon.) Ez, t. ház, nem a >>Világ«-ból van véve, hanem a »Religio« hozta ezt a közleményt, a mely folyóirat szerkesztője dr. Dudek János egyetemi hittudományi tanár, a kinek neve szerepel e czikk alatt is. Ehhez nem tehetek egyebet hozzá, mint azt, (Halljuk! Halljuk!) hogy a magyar papság 95%-a igy gondolkozik, a mint ez itt meg van írva, sőt nemcsak a papság, hanem jól tudom, hogy a világiak Is igy gondolkoznak, legfeljebb azt mondja egyik-másik, hogy »én egy kicsit jobban megmondtam volna az igazat«. Ezeket kívántam a közoktatásügyi tárcza költségvetésének tárgyalása alkalmával elmondani annak igazolására, hogy mi igenis tudunk és akarunk számolni a kor viszonyaival és követelményeivel, hogy mi mint katholikusok is ki akarjuk venni részünket abból a nemes küzdelemből és törekvésből, a mely nemzetünk előhaladását biztosítja. (Helyeslés.) Azok a törekvések, a melyek a nemzet haladását meg akarják akasztani, vissza akarják tartani, sem a hazának, sem az egyháznak nem válnak javára. Akármilyen köpönyegbe burkolja is ezt valaki, mondja bár ezt aztán ultramontanizmusnak joggal vagy nem joggal, nevezze bár liberalizmusnak, az egyik sem fog igazában lenni, az sem a katholikus meggyőződést, sem a szó igazi, nemes értelmében vett liberális meggyőződést nem fogja kifejezni, mert mind a kettőnek az felel meg, a ki sem a vallást, sem a nemzeti érzést nem állítja oda akadályul a haladásnak, hanem ebből a kettőből meriti azt az erőt, (Élénk liélyeslés balfelöl.) a melynek segítségével lépést tud tartani azzal, hogy a magyar nemzet az ő tradiczióira felépíthesse a további szükséges dolgokat. Mert a midőn mi haladunk, akkor nem mondhatjuk azt, hogy a múlttal akarunk szakítani, valamint az igazi nemzeti tradiczióhoz való ragaszkodás nem azt jelenti, hogy ott akarunk maradni, hanem ellenkezőleg, a mint pl. az egyik franczia szocziológus beszél: la force, du passé, a múltnak erejéről, ugy értvén azt, hogy a múltból erőt merítünk, a melynek segítségével tovább kell mennünk és viszont egy másik, angol szocziológus beszél az úgynevezett projected effi.ciency-ről vagyis az előrevetett tevékenységről, arról, hogy a társadalomnak összes tevékenysége mintegy öntudatlanul központosul a jövő kialakítására irányuló törekvésben. Mind a kettőt a fejlődés Janus-arczával kell tekintenünk és azért a múlt tradiczióihoz ragaszkodva akarunk 4