Képviselőházi napló, 1910. VIII. kötet • 1911. május 23–junius 19.

Ülésnapok - 1910-171

170 Ili. országos ütés 1911 június 2-án, pénteken. Elnök: Ki következik? Zlinszky István jegyző: Polónyi Géza! Polónyi Géza: T. képviselőház! Mivel a belügyi költségvetés tárgyalásakor tett ígéretem beváltásához kell fognom, a mennyiben a magyar szabadkőművesség egy részének a vallás- és közoktatásügyre kiható intézkedéseit szándékozom a t. képviselőháznak bemutatni, ezen okból méltóztassék megengedni, hogy az előttem szólott t. képviselő urnak kétségtelenül nagyérdekű bejelentésére és beszédére csak egész röviden tegyek néhány észrevételt. Az egyik dolog az, hogy ez a beszéd egész terjedelmében egy konfesszió, egy gyónás volt. Ezért a koníesszióért penitenczia nélkül kapja meg a t. képviselő ur ebben a parlamentben a teljes abszolucziót, mert meggyőződésem az, hogy csak örvendetes jelenségnek kell konstatálnunk, hogy a keresztény elvnek megfelelőleg is akad megtért, akinek jobban örülhetünk,mint kilenczvenküencz igaznak a Szentírás szerint. Én nem kételkedem, nem is szabad kételkednem ezen töredelmes önvallomás őszinteségében. Kivánom, hogy a nemzet ne csalatkozzék benne. Annál értékesebbnek tartom, mentől kellemetlenebb ll'/i ti múlt, a melynek expiálására ez a beszéd most megtartatott. Kétségtelenül ugy van, hogy a nemzetiségi kérdés békés megoldását a magyar parlamentben mindenki óhajtotta és óhajtja, (ügy van!) örömmel és minden irigykedés nélkül szemlélem a t. munkapárt vezéreinek azt a törekvését, hogy ezen a téren üdvös eredményeket érhessen el. Kétségtelen, hogy a nemzetiségi kérdés megoldásának egyik alapfeltétele az, hogy ne alkudozzunk magyarokul a nemzetiségek táborában szövetkezett pártokkal, hanem illessen meg individualiter mindenkit az a jog, hogy bármely politikai párthoz csatlakozva érvényesítse a nemzetiségi törvény szerint az individuumot és nem a politikai testületet megillető jogokat, a melyeket magyar törvényhozásunk nagylelküleg ajándékozott nekik. Már most, semmi káröröm sincs abban, sőt ellenkezőleg. mint magyar ember csak örömmel üdvözölhetem, hogy onnan látom felszólalni a román nemzetiséghez tartozó képviselő urat és tenni azokat r a konfessziókat, a melyeket itt hallottunk. Én azonban, mivel nagy horderejűnek tartom a kérdést, kegyes engedelmükkel még egy-két reflexiót fűzök ehhez a felszólaláshoz. Az egyik az, hogy a nemzetiségi kérdést nem szabad a nemzetiségi pártokkal megoldani, mert ez a íöderalisztikus állameszmének elismerését jelentené. Erre pedig magyar pártok között sohase legyen kapható senki. Ez tehát az egyik föltétel. A másik körülmény, a melyet a magyar képviselőház szives figyelmébe akarok ajánlani, az, hogy eddig kevés méltatásban részesült magyar politikusok részéről a vallás szabad gyakorlatáról szóló törvény. Kégibb törvényeink ugyanis elkövették azt a hibát, hogy a nomenklatúrában helytelenül nemzetiségi egyházak számára vagy egyházi nemzetek számára . . . Szmrecsányi György: Nemzeti egyházak! Polónyi Géza: . . . nemzeti egyházak számára látszottak jogokat biztosítani. Ebből a szerencsétlen nomenklatúrából keletkezett meggyőződésem szerint Magyarországon a nemzetiségi kérdésnek egy helytelen megítélése és keletkezett végül a nemzetiségi pártnak, mint ilyennek, megalakulása. Azonban a vallás szabad gyakorlatáról szóló, 1895. évi törvény ma már mindenkit kioktat az iránt, hogy a nemzetiségi asjürácziók, a melyek az egyház és az iskola körül érvényesülnek, merőben hibás s helytelen közjogi alapon nyugszanak, mert a vallás szabad gyakorlatáról szóló törvény szerint az egyház és iskola többé nem a nemzetiségé, hanem a felekezeté. A vallás szabad gyakorlatáról szóló és a közoktatás ügyét rendező törvényeink sehol sem ismernek már nemzetiségi iskolát, hanem csak felekezeti iskolát ismernek. És hogy azok is megértsenek engem, a kik a nemzetiségi táborba tartoznak, ezen, a vallás szabad gyakorlatáról szóló törvényünk kifejezetten és világosan biztosítja mindenkinek egyrészt azt, hogy abba az egyházba, a melybe akar, beléphet. Ez egy igen fontos poziczió ennek a kérdésnek a megítélése szempontjából, mert a mint tudomásul veszi az egyház és az iskola körül a nemzetiségi törekvéseket istápoló hadsereg, hogy nekem, a ki magyarnak születtem : a kit senkinek semmiféle nemzetisége nem köt, jogom van abba az egyházba belépni, ha vallásos meggyőződésem igy sugalja: tisztába kell jönnie nyomban azzal is, hogy nem nyelvi és faji jogokat biztosit ez a törvény az iskola és az egyház terén, hanem biztosítja a kultúrának szabad művelését a magyar állampolgárok számára. Mihelyest tisztában vagyunk az iránt, hogy az egyház és az iskola nem a nemzetiséggé, hanem a felekezetekké: tisztában vagyunk azzal is, hogy az egyház és az iskola számára semmiféle nemzetiségi czim alatt külön jogokat követeim nem lehet és nem szabad, mert a felekezeti iskolákat nem a nyelv és a faj számára, hanem, a vallásfelekezet számára biztosítja a törvény. Ez, azt hiszem, elég kardinális diszpoziczió arra, hogy egy országban, a hol a felekezetnélküliség is ismeretes — a miről különben még meg fogok emlékezni — politikai czéljainknak helyes szolgálatában megfontolandó lesz, hogy a jövendőben miként érvényesítse egy magyar kormány a vallás szabad gyakorlatáról szóló törvénynek ezt a diszpoziczióját. De bármiképen álljon a dolog, a harmadik és utolsó pont az, hogy én azt hiszem, hogy e tekintetben sem szükséges kiemelnem, nincs és nem lesz a magyar pártok és politikusok között soha különbség abban a tekintetben, hogy senkivel a világon alku tárgyává nem teszszük