Képviselőházi napló, 1910. VIII. kötet • 1911. május 23–junius 19.

Ülésnapok - 1910-169

1S4 169. országos ülés l'Jll május 3l~én, szerdán. és semmit sem lehet valójában hátráltatni sem. A korszellem határoz. Ez az, a mit Madách olyformán fejezett ki, hogy: nem akkor virrad, mikor a kakas kiált, hanem a kakas szól, mert virrad. Meg kell mondanom t. ház azt is, hogy az izgatás az korántsem egyoldalú. Én szabadgondolkozónak vallom magamat, a szabad gondolat nélkül élni nem tudnék. A gondolatszabadság adja meg kenyeremet, és adta meg mindazokat az erkölcsi javakat, a melyekkel rendelkezem. De az az izgatás, a mit itt egy idő óta a szabadgondolkozás jelszavával visznek véghez ebben az országban, az én bennem ép oly olyan ellenérzéssel találkozik, mint bármilyen természetű más intoleranezia. Ez szinte egy uj szektának, egy uj hitnek, az istentagadás hitének erejével és fanatizmusával lép fel és képes volna máglyára vetni mindenkit, a ki másképen gondolkodik, mint a hogy az ő apostolai hirdetik. A szabadgondolkozásnak ezt a nemét én elutasítom magamtól; de elutasítja magától a magyar nép is, a mely ép oly távol áll a vallási őrjöngéstől és a felekezeties túlzásoktól, mint a hogy távol áll az atheizmustól és az istentagadástól. Azt gondolom, hogy körülbelül megegyezhetnénk azon a vonalon, a melyet jelzett ebben a kérdésben a t. minister ur, a ki iparkodott igazságot osztani mindenkinek és hangoztatta, hogy minden értékes erőnek szabad fejlődését feltétlenül biztosítani kell, és a ki ebbeli gondolkozásának koronájául a nemzeti szuppremácziának uralmát jelölte meg. Azt hiszem, ebben mindnyájan egyetérthetünk és megegyezhetünk De bármint legyen is, azt gondolom, nem kell mondanom, hogy óvakodjunk,a túlzásoktól, óvakodjunk a szélsőségektől. Én azt gondolom, hogy a magyar nép józan esze, a magyar népnek türelmes alapjelleme meg fog minket óvni úgyis minden szélsőségtől, akár az egyik, akár a másik oldalon. A népnek hajlandósága, a népnek temperamentuma és a népnek érettségi foka, intelligencziája, kulturális fejlődése nélkül ugy sem mehetünk semmire. Minden attól függ, hogy mire érett meg a nép. Már j>edig a mi népünk józanul, okosan ós higgadtan gondolkodik ezekben a vallási kérdésekben és ritkán ragadtatja el magát arra, hogy más vallásúak területén határsértést kövessen el. (Helyeslés.) Legyen szabad ezek után áttérnem néhány iskolaügyi kérdésre. Nem tudom, vájjon találkoznak-e majd e fejtegetéseim is olyan szives érdeklődéssel, mint a minővel ez az izgató anyag találkozott, de megkísértem lehető rövidséggel előadni azt, a mit e részben mondanivalónak tartok. Követem a t. minister ur irányítását, a ki azt mondotta, hogy szövetkezzünk a kultúrával, vessük magunkat a kultúrára, mert ez a legnagyobb erősség, a melylyel rendelkezhetünk. Csakugyan azok között a viszonyok között, a melyekben mi élünk, az egyetlen egy tér, a melyen munkálkodhatunk a nemzet jövőjén, a kultúra mezeje. Itt nem kell konfliktusoktól tartanunk, legalább ugy látszik. A konfliktusokat el kell kerülnünk, ebben áll a politikai bölcsesség Magyarországon és igen sok súlyos tapasztalat után térjünk át a lassú érlelés útjára és szerezzük meg a kultúra révén azokat, a fegyvereket, a melyek a nemzet- igazainak kivivására, a magyar nemzet nagyságának megteremtésére szükségesek. De ha elfogadom ezt a felfogást és nézem a kultúra csatamezejét, hogy milyen tisztikarral rendelkezünk, milyen kulturális telepekkel és vájjon milyen intenzivitással folyik a munka ezeknek a lassú, de biztos fegyvereknek megszerzésére és a kultúra fegyvereivel kivívandó biztos diadaloknak elérésére: akkor milyen kép tárul fel szemünk előtt. Mindenekelőtt, ha tisztikarnak nevezem a tanítói személyzetet az iskolákban, akkor azt látom, hogy az egész vonalon elégedetlenséggel találkozunk. Hogyha óvónővel áll szóba az ember, az kesereg, hogy 400 forintból kell megélnie évenkint, ezzel szemben 100—120 gyermeket kell ellátnia, kap segítségül egy dajkát, a ki 10 forintot kap havonkint és 400 forintos fizetésből kell pótolnia ennek a dajkának az ellátását. Nyomorúság ez és nem intelligens egyén számára való exisztenczia, a melyet az állam ennek a tisztviselőjének ád, a kire pedig egy igen fontos misszió van bizva. A tanítók tele vannak nyomasztó gonddal és panaszszal. Nyomorult a fizetésük és igazán csodálatos, hogy intelligens ember még erre a pályára megy. Az állam rendezi ezek fizetését, de itt is, ott is lecsip valamit. A tanárok szintén tele vannak panaszszal és a fizetésrendezés czimén megkárositottaknak érzik magukat. Mehetnék még tovább is, de rövidre akarom szabni beszédemet. Azt hiszem, hogyha mindazt megadnék ezeknek a szellemi munkásoknak, a mit kérnek, még akkor sem adnánk sokat. Az állam, hogyha már nagylelkűen rendezi az ő javadalmazásukat és exisztencziális helyzetüket, rendezze legalább teljesen és tökéletesen. Ne lássék, hogy spórol rajtuk és a rózsa közé, a mit nekik ad, ne helyezzen tövist, a mely megsebzi érzékenységüket, de megsebzi, sajnos, exiszr tencziájukat is. (Helyeslés.) Hogyha a kulturtelej>eket nézem, azt az arzenált, a melyben a jövő fegyvereit kovácsoljuk, akkor is egy sajátos jelenséget látok. Allamférfiaink eléggé későn vették észre, hogy az iskola hatalom, még pedig viszonyaink között, lehet mondani, az egyetlen hatalom. Ennek a hatalomnak egy részét a magyar állam kiadta a kezéből, még pedig jelszavaknál fogva: az egyenlőség, az egyenjogúság, a szabadelvüség, a nagylelkűség jelszava alatt, a miért azonban nem jár ki hála a magyar nemzetnek.