Képviselőházi napló, 1910. VIII. kötet • 1911. május 23–junius 19.

Ülésnapok - 1910-168

168. országos ülés 1911 május 30-án, kedden. 101 val, De hiszen e körök ma már gróf Tisza Istvánt is reakeziósnak tartják, tehát igazolom a legliberálisabb köröknek ez áramlatokkal szemben tanúsított állásfoglalásával. Hiteles forrásból, a Keletnek 1911. április 15-iki számában találjuk, hogy a Miner ra-páholynak április 24-iki közös munkáján N. D. testvér a Nemzeti páholyból a nemzetiségi kérdéssel foglalkozva, elitéli a progresszív páholyok és testvérek felfogását a nemzeti és nemzetiségi kérdésben. Jászi Oszkár a Minerva-páholyból erősen bonczoló kritikával teszi szóvá a Nemzeti páholy körlevelét. Dr. N. D. testvér tiltakozik Jászi felfogása ellen. Ezzel csak azt akartam konstatálni, hogy a legliberálisabb körök is szükségét látják annak, hogy azok ellen a destruktív elemek ellen, melyekre a vallás- és közoktatásügyi minister ur igen helyesen mutatott rá beszédében, a harczot végre valahára fel kell venni. (Igaz! ügy van !) Azt jól tudom én is, hogy a kultúra fegyvere a tudás. A tudás eszköze azonban az iskola, s a széles néprétegeket tekintve, az én szerény meggyőződésem szerint elsősorban a népiskola. Ezért, ezen tételemből és egész beszédem szelleméből kifolyólag, a magyar kultúra legelső hivatása és legsürgősebb feladata az állami iskoláknak a nyelvszigetek és nyelvhatárokon való mentől sürübb hálózatának kiépítése és a tanitóképezdék nemzeti reformja. (Helyeslés.) Nem akarom én, a mint azt Issekutz Győző mondta, a gerillaharczot a nemzetiségek, azok nyelve, vallása és művelődése ellen, sőt én is mindenben a béke útjait keresem, és a mennyiben a nemzetiségi aspiráczió oly alakban jelennék meg, a mint azt tegnap Siegescu hangoztatta, én leszek a legelső, a ki oldala mellé állok. De igenis harczolok, szerény erővel bár, minden olyan közművelődés ellen, mely a magyar nemzeti egységes kultúra részese nem akar lenni, a mely ezt a kultúrát, akár irredentista, akár internaezionális alapon megtámadja, harezolok tehát azok ellen, kik itt ma e hazában le akarják rombolni mindazt, a mi szent volt őseink előtt, a mit a haza eszméje, a történelmi hagyományok, a valláserkölcsi világnézlet nagyot alkottak a magyarban, harezolok azok ellen, kik a történelmi hagyományokat sárba tapodják, a kik ki akarnak irtani minden vallásos meggyőződést az emberek szivéből, lehetetlenné akarnak tenni minden tisztességes erkölcsöt. (Helyeslés.) Félreértések elkerülése végett ki kell ragadnom egy tételt Kelemen Samu képviselőtársam múltkori beszédéből, melyben a haza szabadelvű elemeit felhívja az egyesülésre, a közös munkára, így kiragadva a tételt, azt mondom, igaza van. Csak két dologgal toldom meg: egyesüljünk a hagyományos nemzeti szabadelvüségben. (Elénk helyeslés.) De nekem mélyen fáj, t. ház,hogy Kelemen Samu t. barátom ezen felszólalásában, kapcsolatosan a destruktív eszmékkel, oly kicsinylőleg beszélt a történelmi hagyományokról. Mert ez a nemzeti szabadelvűsig épen történelmi hagyományunknak egyik közkincse. (Igaz ! Ugy van !) A kornak nagyon sajátságos jellege, nagyon szomorú tünete ez és én nagyon okosnak, nagyon czélszerünek és nagyon időszerűnek találom a t. vallás- és közoktatásügyi ministertől, hogy ezen destruktív, akár irredentista, akár internaezionális áramlatokkal szemben szükségesnek tartotta hangoztatni a magyar nemzeti kultúra szupremácziáját. (Helyeslés.) Én a politikában az elvekhez való ragaszkodást, a párthűséget, a politikai becsületet conditio sine qua non-jának tekintem. De ismerem a magyar politikai élet erkölcstanának egy magasabb törvényét is : a nemzeti hagyományokon felépült ezer éves Magyarország nemzeti mivoltának, a hazájához hű és erkölcsében tiszta magyar nemzet politikai egységének, (Elénk helyeslés.) nemzeti és erkölcsi alapon szervezett magyar nemzeti művelődésének hitvallását. (Elénk helyeslés.) Nem akarok a t. ház türelmével túlságosan visszaélni, (Halljuk! Halljuk!) csak egy részletkérdésre akarok kiterjeszkedni, melyet Cserny Károly t. barátom szakavatottan tárgyalt, s ez a görög-keleti magyarajkuaknak helyzete Magyarországon. T. ház ! Jól tudom, hogy minő sürgős volna a magyar egyesült görög-katholikusok szervezése is, de tudom azt, hogy ez most nehézségekbe ütközik, és azért egyelőre csak erről akarok beszélni, a mit könnyebben kivihetőnek tartok. Magyarországon az 1900-iki népszámlálás szerint 31.833 magyarajku görög-keleti él, de a valóságban ez a szám körülbelül 40—50.000 lélekszámot tesz ki. Erdélyben saját tapasztalataim alapján meggyőződtem, hogy ezek a magyarajku görög-keletiek, ha hamarosan nem segítünk, rövidesen elvesztek a magyar faj számára. Háromszékben pl. Bölönhen, Bikfalván, Udvarhely megyében Száldoboson máris eloláhosodtak, vagy eloláhosodnak és még számtalan községét tudnám Erdélynek idézni, a hol ez a folyamat, ha rövidesen nem segítünk, alig lesz feltartható. De egyházi szempontból is majdnem lehetetlen ezen magyar ajkuaknak a helyzete, a melyre a legtipikusabb eset a hódmezővásárhelyi eset, a melyről annak idején Kállay Albert akkor főispán és kiküldött kormánybiztos a következő jelentést tette a kormánynak (olvassa) : »A helyzet a szóban levő hitközség egyházi hovatartozásának kérdésével valóban nagyon különös. A vizsgálat konstatálta, hogy a hitközség tagjai általában magyar nyelvűek. A templomi beszédek általában magyarul tartatnak, mert más nyelven a hivek azt meg sem értenék. És mégis ez esetben a legelkeseredettebben arról foly a vitatkozás, hogy a hitközség tagjai a szerb vagy , a román püspökséghez kivánnak-e tartozni. A helyzetnek megfelelő megoldás természetszerűleg az volna, ha az egyházközség sem a szerb, sem a román, hanem valamely magyar főhatóság alá volna sorolhatók.