Képviselőházi napló, 1910. VII. kötet • 1911. április 25–május 22.

Ülésnapok - 1910-159

Í&9. országos ülés 1911 május 18-án, csütörtökön. 4SÍ hogy az revízióra szorul. Azért már a következő években tanácskozások folytak ebben a tárgyban, azonban ezek a tanácskozások annyiban nem vezettek eredményre, hogy a törvényt nem változtatták meg. A boldogult kereskedelemügyi minister ur is foglalkozott ezzel a kérdéssel, programmjában több helyen emiitette is és ő is hangoztatta, hogy bizonyos pótlásokra, igazításokra szükség van. Most természetesen az igen tisztelt pénzügyminister ur, mint a kereskedelemügyi ministerium ideiglenes vezetője, erről a kérdésről nem nyilatkozott. Nem is vehetem ezt tőle rossz néven, mert nagyon rövid ideje volt a ministerium ügyeivel foglalkozni, talán nincs is tudomása erről a kérdésről, csak annyiban, a mennyiben az a pénzügyi tárczát is érdekli. Kernelem azonban, hogy a kereskedelemügyi tárcza nem marad sokáig árva és az igen tisztelt minister jelölt ur, a ki természetesen megvan, ha nincs is itt, bizonyára érdeklődéssel viseltetik a tárcza tárgyalása iránt. Azért tartottam szükségesnek néhány szóval megsürgetni ennek a kérdésnek a rendezését. (Hdyeslés balfelól.) A dolog ugy áll, hogy ma ez az intézmény nem felel meg egészen a czéljának; nincsenek megelégedve vele elsősorban a tagok, nincsenek a munkaadók, nincsenek az orvosok. Igen nagy baj azután, hogy azok a szervek, a melyek a vezetésre volnának hivatva, egymással is torzsalkodnak: az állami hivatal és az országos pénztár egymás között, esetleg az országos pénztár a kerületi pénztárakkal. Szóval bizonyos egyenetlenségek vannak. Hogy némileg okmányokkal is igazoljam állításaimat, szabad legyen pár sort felolvasnom, az országos pénztárnak 1909. évi jelentéséből (Olvassa): »Nem haügathatjuk el azokat a súrlódásokat sem, a melyek a munkásbiztositás ügyének önkormányzati szervei és állami felügyeleti hatósága között a kelleténél gyakrabban felmerültek. Noha kétségtelen, hogy ezek az összeütközések nem rossz indulatból, hanem a törvény különböző magyarázásából eredtek, mégis meg kell állapitanunk, hogy nem váltak előnyére sem egyik, sem a másik félnek, vagyis más szóval ártalmára voltak a munkásbiztositás fejlődésének, mert mig egyrészt alkalmasak voltak arra, hogy a munkásbiztositás ügyét a nyilvánosság előtt diszkreditálják, másrészt sok olyan erőt kötöttek le, a melyeket szükségesebb és gyümölcsözőbb munkára lehetett volna fordítani. Már pedig erőfölösleggel — fájdalom — még mindig nem rendelkezünk és egyhamar nem is fogunk rendelkezni.« így ir jelentésében maga a pénztár. Felhozok egy másik esetet, Ez év folyamán történt, hogy a »Munkásbiztositó Közlöny« egy és ugyanazon számában megjelent az állami hivatalnak egy rendelete és a pénztárnak egy körirata. Ezek azután egymással polemizálnak és a pénztár azzal vádolja az állami hivatalt, hogy hatáskörét túllépi, hogy olyan ügyekbe avatkozik, a melyekhez semmi köze. Ezeket részletezni nem óhajtom, de a mennyiben t. képviselőtársaim közül valaki érdeklődik iránta, megjegyzem, hogy az állami hivatal rendeletének száma 5093/911., a pénztár köriratának száma pedig 18.609/911. Midőn ilyen zavarokat látunk a vezetésben, akkor ne csodálkozzunk azon, ha sem a tagoknak, sem pedig az orvosoknak nincsen bizalmuk az intézmény iránt és azt kívánják, hogy ezen változtatás történjék. A mi elsősorban is a változtatásokat illeti, legyen szabad néhány hibára felhívnom az igen t. ház figyelmét. Már történtek ebben a tekintetben egyes megjegyzések, ezekre nem akarok kiterjeszkedni, csupán azokra, a melyek még nem voltak felemlítve. Az 1907 : XIX. t.-czikk — szerintem elhibázottan — a kerületi pénztárak autonómiáját megrövidítette. Ha hagyott is fenn valamit az önkormányzatból, azt olyan alakban tette, hogy az országos pénztár azt teljesen elveheti, ugy hogy a kerületi pénztáraknak semmiféle önkormányzatuk nincsen. A legsúlyosabb rendelkezése a törvénynek az a része, a mely szerint a kerületi pénztárak feleslegét, illetőleg a tiszta jövedelemnek kétharmadát a központba kell beszolgáltatni. Eddig ugyanis jók voltak azok a kerületi pénztárak, vagy legalább iparkodtak azon, hogy jók legyenek, mert tudták, hogy ha helyesen gazdálkodnak, ez a saját érdekükben van. Csak a budapesti pénztárt hozom fel. Ott volt mindig felesleg és mielőtt a törvény még kötelezte volna a pénztárakat arra, hogy tagjaiknak családjait is segélyezzék, a budapesti pénztár ezt máris megtette és állított fel különféle népjóléti intézményeket, noha nem volt erre kötelezve. És ez a pénztár, a mely eddig jó volt, már 1900-ben 1,800.000 korona deficzittel küzdött, ügy tudom, hogy még a gyógyszerészi számlával is adós. (Igaz ! Ugy van !) Ily körülmények közt be íog következni, hogy azok a kerületi pénztárak is, a melyek eddig jók voltak, el fognak romlani, mert ők is ugy fognak gondolkodni, hogy minek gazdálkodjunk jól, ha a feleslegből nekünk semmi hasznunk nincs és azt be kell szolgáltatni a központba. A dolog ugy áll, hogy a kerületi pénztárak 4,850.000 korona — kerek számban beszélve, a kisebb összegeket elhagyom — deficzittel dolgoznak és az országos pénztár akkor, a mikor összesen 888.000 korona hiányt preliminál, ugyanakkor székházépítésre 4,500.000 koronát vesz fel. Ez jó gazdálkodásnak semmi körülmények között sem mondható. Felhoztam, t. ház, mindezeket azért, hogy beigazoljam, hogy a pénztár a szükségleteit maga fedezni nem tudja, igy tehát előbb-utóbb az államnak kell majd erről gondoskodnia ; itt volna tehát az ideje arról gondoskodni, hogy itt jobb állapotok teremtessenek meg. 1908-ban a német pénztárak adminisztrácziója 5-7, az osztrákoké 8'9, a magyar pénztáré pedig 16'7%-ot képviselt. Nem lehet tehát jó gazdálkodásnak nevezni ezt az állapotot, a mikor olyan