Képviselőházi napló, 1910. VII. kötet • 1911. április 25–május 22.
Ülésnapok - 1910-156
372 156. országos ülés 1911 május 15-én, hétfőn. az állásponton vagyunk, a mennyiben a 7. kerületnek a vezénynyelve horvát, hogy ott érvényesüljön az az elv, hogy az horvát illetőségű egyénekkel töltendő be. Ezt tartottuk mindig szem előtt és azon voltunk, hogy ha mi kapunk arra való egyéneket, hogy ezeket mi képezzük ki olyaténkép azonban, a mi a horvátoknak is érdeke, hogy az illetők a horvát nyelv mellett a magyar nyelvet is tudják. Mert olyan kis testületben, mint a horvát kerület, a mely mindössze 10—15 tisztből áll, nem vagyunk képesek elegendő helyet biztosítani. Ha tehát az illető tisztek haladni akarnak és fel akarnak jutni a tábornoki karba, akkor feltétlenül szükséges, hogy az amúgy is egy testet képező intézményben több nyelvet beszéljenek, mert hiszen nekünk a szabályzat szerint szintén több nyelvet kell beszélnünk; a magyar nyelven kivül tudnunk kell tótul, azonkivül az ezrednyelvet kell tudni beszélni. De hát erről nem tehetünk, ha ilyen a struktúra és e miatt több nyelvet kell birnunk. Azt is diffikultálta a t. képviselő ur, hogy miért nincsen Horvátországban iskola. A mint méltóztatott is felemlíteni, a hetedik honvédkerület tisztikara 10—15 tisztet abszorbeál évenként, ennek következtében ennek az iskolának Horvátországban való felállítása óriási pénzbe kerülne és talán nem volna képes megfelelni a czélnak, mert ínég gyakorlatot sem bírunk ott tartani. De én ettől eltekintve, azt mondom, hogy temessük el ezt a kérdést azért, mert épen az előbb voltam bátor kijelenteni, hogy mi mostantól kezdve magasabb képzettséget akarunk adni a tiszteknek, át akarunk térni az akadémiai képzésre, és akkor be méltóztatnak látni, hogy 15 ember kedvéért Horvátországban szintén felállítani egy akadémiát nem volna helyes, (Helyeslés.) hanem ezen képzést központosítani kell. Arról azonban, ép ugy, mint eddig tettük pl. a pécsi iskolában, gondoskodni fogunk, hogy a horvát ifjak az ő anyanyelvükön megfelelő kiképeztetést nyerjenek az akadémián. Ennyit voltam bátor a t. képviselő ur előadására megjegyezni. (Helyeslés.) És most visszatérek Kelemen Béla t. képviselő ur beszédére, a ki igen szépen emlékezett meg az örök békéről és ez alkalommal az elismerés zászlaját hajtotta meg gróf Apponyi Albert igen t. képviselőtársam és a mélyen t. elnök ur előtt. Erre nézve megjegyzem, hogy magam is nagy békebarát vagyok, és mindenkinek, a kinek meleg szive van és a ki emberségesen gondolkozik, az ilyen törekvéseket méltányolnia kell. De én azt tartom, hogy bár a mindenség rendje, az örök mozgás és a létért való küzdelem tulaj donképen azt mutatja, hogy nincsen örök nyugalom, és az emberiség története is azt tanítja, hogy az emberi gyarló természet tulaj donképen az erőszakos küzdelemre van berendezve, — daczára ennek én is azt mondom, hogy mégsem lehetetlen, hogy eljöhet, ha száz, kétszáz vagy ezer év múlva is egy oly magas kulturális állapot, a melyben a békére való törekvés megtestesülést nyer. Ennek következtében, akár bekövetkezik ez az áldásos áUapot, akár nem, mindenesetre azokat, a kik ezzel az eszmével foglalkoznak, á kik törik magukat ezen eszme megtestesülése után, ezeket, a kik, — ha szabad magamat ugy kifejeznem, a nélkül, hogy ezt szatirikusán érteném — a kik küzdenek ezen békéért, feltétlenül tisztelet illeti meg, és én vagyok az első azok között, a kik az elismerés és tisztelet megadásában gróf Apponyi Albert t. képviselőtársam és a t. elnök ur előtt és mindazon nagy és dicső emberek előtt, a kik ezt az eszmét megtestesíteni akarják, egészen a földig hajlok meg. De, t. képviselőház, mivel ezt a reformot, felfogásom szerint, elsősorban a nagy és hatalmas nemzeteknek kell inicziálniok, a mennyiben az örök béke fogalma megkivánja azt, hogy bizonyos kiegyenlítés történjék a hatalom és a gyengeség között, azért nem lenne czélravezető, ha a magyar parlament kimondaná azt, hogy érintkezésbe lép a többi parlamentekkel, hogy módot találjanak arra, hogy a fegyverkezés mint az örök béke ellensége megszüntettessék. Mert ennek logikus konzekvencziája az volna, ha törvényben mondanók ki ezt és akkor sem a véderőtörvény tárgyalása alkalmával, sem most egy krajczárt sem lenne szabad megszavazni fegyverkezésre, és igy kötött kézzel adnók át magunkat azoknak az államoknak, a kik ebben az irányban semmit se tesznek. (Igaz ! ügy van ! jobbfelől.) Ebből a szempontból kérem, elégedjünk meg azzal a lelkes nyilatkozattal, a melyet a t. képviselő ur tett és a melyet akadémikusán én is tettem, és kérem, méltóztassanak a határozati javaslatot elvetni, egyúttal pedig kérem, méltóztassék a költségvetést megszavazni. (Élénk helyeslés, éljenzés és taps jobbról és a középen.) Elnök: A ministerelnök ur kivan szólni. Gr. Khuen-Héderváry Károly ministerelnök: T. képviselőház ! (Halljuk !) A honvédelmi minister ur tárczája költségvetésének védelmében rám hivatkozott és én e részben csak egy nyilatkozatra szorítkozom. Szó van ugyanis egy politikai természetű kérdésről, melyet Brankovics t. képviselőtársunk hozott szóba, midőn a honvédség elnevezésének kérdését ugy állította oda, mintha az nem felelne meg teljesen azon közjogi viszonynak, melyben Horvátország Magyarországgal szemben áll. De a t. képviselő ur maga is hozzátette, hogy ez az elnevezés nem törvényellenes és csupán helyesebb elnevezést óhajtana horvát képviselőtársai nevében. De egyszersmind jelezte azt is, hogy ez •a kérdés egyszer már 1886-ban az akkori regnikoláris bizottsági tárgyalások anyagául szolgált, de akkor, miután az akkori bizottsági tárgyalások eredményre egyáltalában nem vezettek, ez a kérdés is megoldatlanul, elintézetlenül maradt. Én tehát ez alkalommal nem utalhatok másra, mint arra, hogy a t. képviselő ur maga is helyesen jelölte meg azt az utat, a melyen ez a kérdés esetleg, ha egyáltalán szó lenne róla, megoldandó lenne. De
