Képviselőházi napló, 1910. VI. kötet • 1911. márczius 9–április 8.

Ülésnapok - 1910-135

434 135. országos ülés 1Ú11 április í-én, kedden. Kérem a t. ministerelnök urat és a t. túloldalt, ne hagyják a nemzeti közvéleményt tovább is sötétségben tapogatózásban és erre nézve, (Helyeslés a szélsőbaloldalon.) hanem gyújtsanak világosságot, mert a világosság gyújtását ime mi a munkapárti képviselő uráliról is feltételezzük. Sümegi Vilmos: Hogy kultúrállam legyünk végre ! Kúti Béla: Ezt a világosság-gyújtását kérik a képviselőháztól a választók, a nem választók, az egész nemzet, követeli a jövő. Ez elől szerintem és — azt hiszem — t. elvbarátaim véleménye szerint is, többé semmiféle halogatással kitérni nem lehet, (ügy van ! ügy van ! -a szélsőbaloldalon.) mert a nemzeti életíentartás ösztöne, benső szükséglete, a fejlődés örök törvénye és az emberi egyenlőség magasztos hitvallása követelik azt, hogy a mai választójogi rendszer eltörültessék, (Helyeslés a szélsőbaloldalon.) helyet adva egy, másiknak, a mely jobb, tökéletesebb, emberiesebb, becsületesebb, tehát igazságosabb ; (Élénk helyeslés a szélsőbaloldalon.) ennélfogva az igazi kultúra, az igazi haladás diadalutján fogja előbbre vinni ezt az ősi eszményeihez is mindig ragaszkodó nemzetet! (Élénk helyeslés, éljenzés és taps a szélsőbaloldalon. A szónokot számosan üdvözlik.) Elnök: Az ülést 10 perezre felfüggesztem. (Szünet, után.) Elnök : Az ülést újból megnyitom. Ki következik ? Vermes Zoltán jegyző: Lukács György! Lukács György: T. képviselőház! Egyetlen kérdésről kívánok csupán szólni, egy kérdésről, a mely nem csupán közegészségügyi nagy kérdés, hanem vonatkozásaiban és eredményeiben óriási jelentőségű szocziális probléma, sőt merném mondani, olyan nagyjelentőségű nemzeti kérdés, a melynél nagyobb]elentőségűt részemről nem ismerek. Meg fogja engedni a t. ház, hogy a kérdéshez hozzászóljak, miután az utóbbi években igyekeztem társadalmi téren csekély erőmet ebben a kérdésben érvényesíteni. T. ház ! A szokás rabjai vagyunk mindannyian. Megszokás magyarázza meg azt is, hogy a rabszolga, a midőn hirtelen megnyeri szabadságát, eleinte visszasírja lánczait.Megszokás magyarázza azt is, — hiszen ha nem megszokásból eredne, kétségbe kellene esnünk társadalmunk közönyén — hogy szinte észre sem veszszük, azt a minden képzeletet felülmúló rombolást azt az állandóan ható, folytonos nagy nemzeti veszedelmet, a melylyel a legpusztítóbb betegség, a tüdővész tizedeli sorainkat. Azt szokták mondani, bogy a tüdővész a mi századunk betegsége. Aláírom ezt a mondást, de csak abban az értelemben, hogy ennek a mi századunknak kell legyűrni azt az óriási veszedelmet, a mi századunknak kell megbirkózni ezzel á rettenetes rémmel, a mely hatékonyságában mindekkoráig folyton csak növekedett és már-már elnyeléssel fenyegetett bennünket. Az igazság egyébként az, hogy a múlt századokban is a tüdővész volt a legpusztítóbb betegség, csakhogy fatalista volt a tudomány, a mely arra a lemondó álláspontra helyezkedett, hogy a tüdővészszel szemben való minden küzdelem hiábavaló. Ez a lemondás azután átment a társadalom köztudatába. A társadalom megszokta a titokzatos betegség állandó pusztításait, mint változhatatlan végzetbe nyugodott bele a rémes rombolásba és lemondó kétségbeeséssel viselte a nyomort és ezernyi szenvedést, mely a tüdővész nyomában jár. Sem a kolera, sem a pestis, sem a háború pusztításait össze sem hasonlíthatjuk azzal a borzasztó emberirtással, a melyet a tüdővész végez, mert a kolera meg a pestis, meg a háború csak olykor, időszakonként visznek véghez kegyetlen pusztítást, a tüdővész azonban a maga rémes rombolásait állandóan, szünet nélkül, naprólnapra végzi. (Igaz! ügy van! a jobboldalon.) Gyermekkoromban az iskola padjain tanultuk meg az egész életre kiható szomorú emlékezetül, hogy a mohácsi csatasikon 25.000 honfitársunk vérzett el. Ezért nevezzük még ma is Mohácsot nemzetünk nagy temetőjének. De kérdem, mi a mohácsi vész pusztítása emberanyagban a tüdővész által évről-évre rendszeresen kikényszeritett óriási emberadóhoz viszonyítva ? (Igaz ! Ügy van ! a jobboldalon.) Hiszen hazánkban évente 70—75 ezer ember pusztul el tüdő vészben és pedig javamunkabiró korában, akkor, a midőn mindannyian a nemzetre nézve egy-egy élő tőkét képvisel. Az összes halálozásoknak egy nyolezadrészét teszi ki a tüdővészes elhalálozások száma, a tüdővész egymaga harmadfélszer annyi emberéletet pusztít el, mint az összes többi fertőző betegségek együttvéve. A pusztulásnak ez az állandósága, a mely megszokottá tette a bajt, és hozzá a tudomány szava, a mely hiábavalónak hirdette a küzdelmet, idézte elő azt a társadalmi nagy közönyt, a mely a tüdővész ellen való küzdelemben a legutóbbi időkisj sajnosán volt tapasztalható. Nyögte, szenvedte a társadalom az emberhullást, a vele járó szivettépő bút és bánatot, a családfentartó kidőléséből a hátramaradottakra szakadó nyomort, a szenvedések tengerét, tenni azonban nem tett, mert azt hitte, úgyis hiábavaló a küzdelem ! A fordulat a tudomány haladásával következett be. A múlt század közepén túl lépett elő a tudomány azzal a nagy felfedezéssel, hogy a tüdővész ellen való küzdelem nem hiábavaló. Kimutatta a tudomány, hogy a tüdővész fertőző betegség, és hogy a fertőzés közege a megtámadott emberi testrésznek váladéka, a köpet. Kimutatta a tudomány azt is, hogy a tüdővész gyógyítható, és hogy mindaddig, a mig a kutató emberi elme a gyógyítás közvetetlen módszerét meg nem