Képviselőházi napló, 1910. VI. kötet • 1911. márczius 9–április 8.

Ülésnapok - 1910-135

135. országos ülés Í9ií április 4-én, kedden. 425 rrumsteriumban, a melyet én a t. belügyminister urnak teljes jóindulatába ajánlok. De tovább megyek ; példaadásképen szolgál, hogy épen Hódmezővásárhelyen népszanatórium is keletkezett. Tudjuk, hogy a tüdővész Magyarországon az embereknek milyen óriási hányadát viszi évenként a sirba, s milyen rombolást és pusztítást okoz azok között, a kik a jövendő Magyarország harezos sorait lennének hivatva képezni. A rendelkezésre álló szerény anyagi erőkhöz mérten Vásárhelyen igenis alakult egy tüdőbetegrendelő intézet és hogy ehhez hasonló intézmények alakuljanak és államilag támogattassanak az egész országban, azt nem helyi ügynek, nem a hazabeszélés szerint elintézendő ügynek, hanem valójában nemzeti közügynek tartom. (Elénk helyeslés és éljenzés a szélsőbaloldalon.) Ez a tüdőbetegrendelő intézet, ez a kisded népszanatórium a maga szerény hatáskörében, mostani rendelő orvosának, Weisz Adolfnak lelkes közreműködésével nemcsak gyógyitással látja el az odamenő betegeket, hanem tanácsot és utbaigazitást ad azoknak is, a kiknek már sajnos, okuk van a betegségtől óvakodni, a mi által elérhető lesz az, hogy ez az egész Magyarországon olyan nagy romboló erővel keresztülgázoló kór, ragály ott az alföldi metropolisban tanyát ne verhessen és kártékony pusztításait véghez ne vihesse. Ezzel a tétellel kapcsolatban megemlitem és államilag támogatandónak tartom az első országos nagy népszanatóriumot, a mely Békés vármegyében, Békés-Gyulán Lukács György vezetése mellett áll fenn és virul, a hol évenként százan és százan nyernek gyógyulást és üdülést és százan meg százan töltetnek el hozzátartozóik révén is azzal a reménynyel, hogy a magyar társadalom, a magyar közönség igenis részvéttel és megbecsüléssel van azok iránt, a kiket a betegség ijesztő, emésztő nagy mérve a maga hatalmába kerített, de a kik, hogjdia tényleg megmenthetők, nagyon is megbecsülendők oly czélból, hogy majdan egészségesekké válva, velünk együtt megmunkálják a nagy kivándorlás ellensulyozásaképen ennek az országnak erősbödését, fejlesztését, szabadságát és függetlenitését, mert szabadság és függetlenség nem képzelhető el ott, a hol az emberanyag pusztul, rothad és elvész. (Helyeslés a szélsőbaloldalon.) Lehetetlen ennél a tételnél meg nem emlékeznem arról, hogy Magyarországon nagyon, de nagyon kevés a kórház (ügy van! a szélsőbaloldalon.) Nagyon sok a katona. (Igaz ! ügy van ! a szélsőbaloldalon.) és nagyon sok az a költség, a melyet a közös katonai molochnak vagyunk kénytelenek feláldozni, (ügy van! a szélsőbaloldalon.) de nagyon kevés a kórház, a hol a betegeket ápolják, gyógyítják, megmentik és még e kevés kórházakba is, mindannyian tudjuk, csak bizonyos protekczióval juthatnak be még a valóban betegek is. Erre vonatkozólag azt kérem, s itt a ministerelnök ur személyére, s jó szivére appellálok, hogy a t. belügyi közigazgatás hasson oda, hogy a kórházak ügye rendeztessék MagyarKÉPVH. NAPLÓ 1910—1915. VI. KÖTET. országon, s hogy annyi kórház és annyi orvos legyen, a mennyi képes a betegek igen nagy számát mindenkor befogadni. Az orvosokra vonatkozólag ismét saját városomból hozhatok fel egy példát. Ezelőtt egy évvel Vásárhelyen pályázat utján akarták a külterületi orvosi állást betölteni, s mi történt ? Nem kaptak megfelelő orvost, mig a fizetést nem emelték. Azt hiszem, hogy az ország más vidékei is ugyané bajban szenvednek, mert a magyar községek, a magyar városok olyan sanyarú helyzetben vannak, hogy a maguk szűkös anyagi viszonyai szerint a pótadó emelése nélkül nem képesek ellátni azt a közegészségügyi szükségletet, a melynek ellátása nem csupán városi, hanem általános állami érdeket képez, (ügy van! Ugy van! balfelől.) Erre vonatkozólag azt tartom, hogy a közegészségügy rendezésére, az egyes vidékeken meglévő hiányok orvoslására feltétlenül szükség van arra, hogy egy közegészségügyi törvény kerüljön ide a képviselőház szine elé, olyan törvény, a melyben a kívánalmak megoldást nyernek, a mely megszünteti a mostani szomorú helyzetet, hogy betegek vannak, de orvosok nincsenek, hogy annak az egyszerű magyar gazdának hetedhét országon, husz-harmincz kilométeren kell keresztül vándorolnia, mig orvost kap, a ki a feleségét vagy a gyermekét meggyógyítja. Ilyen körülmények között, a mikor az az egyszerű magyar gazda azt látja, hogy az államháztartás mindent odaad a katonai gyomornak, de az ő egészségére, családja fentartására gondot nem fordit, érthető, hogy a magyar parasztság, a nép miért van sok helyen ellenszenvvel az urak és a kiváltságos osztály iránt. És be kell látni, a mit Szabó István t. gazdapáTti képviselőtársam itt mellettem épen most mond, hogy van rá oka. Az okot kell megszüntetnünk, hogy ne legyen okozat. Nekem az a véleményem és én szeretnék bizni a t. ministerelnök ur humanitásában, hogy e tekintetben gyökeresen fog legközelebb intézkedni. (Felkiáltások balfelől: Azt magad sem hiszed.) Azt mondják az igen t. közbeszóló képviselőtársaim, hogy nem hiszem magam sem a ministerelnökről, a mit mondok. Hogyha arról volna szó, hogy a katonai kiadásokat nem fogja ezentúl is istápolni és a bécsi követelmények szerint kielégíteni a ministerelnök ur, hogy nem fogja azt tenni, a mit felülről Bécsből parancsolnak : akkor erre magam is azt mondanám : nem hiszem. De arra nézve, hogy ezeknek az ellensúlyozásául nem fogja azt megtenni, hogy ebben az országban mindenki, a ki itt születik, él, dolgozik és egyszer az emberi élet törvénye szerint meg fog halni, hogy az az ember, gyermek, ifjú, kellő orvoslással ellátassék, hogy a közegészségügy kellő elbánásban részesüljön : ezt a t. ministerelnök úrról sem teszem föl, mert erre az inhumánusságnak és az embertelenségnek oly nagy mérve volna szükséges, a mit róla sem teszek föl, mert azalatt a négy-öt év alatt, a mig kontemplálja, hogy munkapárti 54