Képviselőházi napló, 1910. VI. kötet • 1911. márczius 9–április 8.

Ülésnapok - 1910-134

13l országos ülés Í9Ü április 3-án, hétfőn. 393 védelmünk múltjára, jelenére és várható jövő fejlődésére vonatkozik. (Halljuk ! Halljuk ! jobbfelől.) A gyermekvédelem ügynevezett magyar rendszere az egész művelt világ elismerését és rokonszenvét vivta ki magának. Az a felfogás, hogy az elhagyott gyermeknek joga van az állami védelemre, legelőször nálunk jutott törvényes kifejezésre. A két évvel ezelőtt megtartott párisi, majd a tavaly megtartott kopenhágai nemzetközi kongresszuson a világ legelső szocziálpolitikusai nem győzték eléggé dicsérni azt az emelkedett felfogást, a melyen gyermekvédelmünk alapszik. Ezzel szemben meggyengül Tolsztojnak, a kiváló orosz Írónak az a felfogása, a mely az erőszakos magyarositás egyszerű eszközét látja gyermekvédelmünkben. Tény az, hogy a magyar állam magasabbfokú szocziálpolitikai érzékét követve, vetette meg gyermekvédelmünket a jelenlegi alapon. Azt pedig helyesen teszi, hogyha már egyszer milliókat áldoz évenként azért, hogy a gyermekek ezreit megmentse az elpusztulástól és a teljes elzülléstől, egyúttal iparkodik őket megtartani a magyar hazának. (Helyeslés jobbfelől.) Nemzeti szempontból tehát csak helyeselni lehet azt a tendencziát, a mely odakonkludál, hogy az állami gondozásba vett gyermekeink ugy, a mint az a múltban történt, továbbra is színmagyar vidéken adassanak ki gondozásba. A magyar állami gyermekvédelem tehát, a mint látjuk, nagyfokú szocziálpolitika és e mellett hazafias magyar feladatot is teljesít és mégis sajnálattal kell tapasztalnunk, hogy ennek az intézménynek még a felvilágosodott és hazafiasán gondolkodó magyar közönség körében is igen sok ellenséges indulattal kell megküzdenie. Én ennek okát elsősorban a gyermekvédelemmel összefüggő kiadások nagyságában és folytonos emelkedésében, másrészt abban a körülményben keresem, hogy a törvény értelmében a 7—15 éves elhagyott gyermekek utáni tartásdijakat az illetőségi község tartozik megfizetni, a mi számos község háztartásában nem csupán múló zavaroknak, hanem igazán komoly bajoknak okozójává vált. (Igaz ! Ugy van ! jobbfelől.) Hogyha részletezzük a belügyi tárczának erre vonatkozó tételeit, akkor azt látjuk, hogy mig az 1909-ik évre megállapított költségvetésben a gyermekvédelemmel összefüggő kiadások 5,070.675 K-át tettek ki, addig az 1910-dik évi előirányzatban ugyanezek a kiadások 6,104.653 K-át tettek ki, tehát körülbelül 1 millióval emelkedtek. Ezekhez a kiadásokhoz járul az, hogy a község által fizetendő tartásdijakat egyelőre az állam vállalja és ilyen czimen az 1909. évi költségvetésben előforduló 950.000 K-val szemben az 1911. évi előirányzatban már 2,509.598 K szerepel. A következőkben megpróbálom elmondani, t. ház, hogy miért emeltük e kiadásokat oly magasra, egyúttal elmondom azt is, hogy mikép vélem megoldani, a nélkül, hogy magának az intézménynek további lételét Veszélyeztetnék, olyan intézkedéseket léptethetnénk életbe, a melyek KÉPYH. NAPLÓ. 1910 —1915- VI. KÖTET, egyrészt megakadályoznák a kiadásoknak hasonló emelkedését, másrészt pedig lehetővé tennék azt. hogy a'gyermekvédelmi intézményünk elérje azt az általános rokonszenvet, a melyre mint a társadalom jóindulatára támaszkodó institucziónak feltétlenül szüksége van. Hogy a gyermekvédelemmel összefüggő kiadások ilyen magas fokra emelkedtek, annak okát elsősorban a gyermekvédelemmel foglalkozó hatósági közegeknek, különösen pedig a gyermekvédelem apostalainak az intézmény iránti túlbuzgóságában keresem. A jelszó az volt: minél gyorsabban erőssé, nagygyá, hatalmassá fejleszteni ezt az intézményt. A ki jelentkezett, gyermeket, ha csak ideiglenesen is, felvették az állami gyermekmenhelyek kötelékébe; a községek pedig az illetőségi és vagyoni bizonyítványok kiállítása körül, különösen eleinte, nagy könnyelműséggel jártak" el, mert abban a hitben voltak, hogy a tartásdijat az állam fogja megfizetni, arról azonban, hogy a tartásdíj a gyermek hétéves korától kezdve már az ő vállaikra fog nehezedni, általában megfeledkeztek. így történt azután, hogy a gyermekek végleges felvétele sem járt különösebb nehézségekkel. Ha már egyszer benn volt a gyermek az állami gyermekmenhely kötelékében, kiadatása majdnem a lehetetlenséggel volt határos. Magában a belügyministeriumban is az volt a felfogás, hogy a gyermeket a legritkább esetben adják ki. Hogy egy példát említsek, a gyermekvédelmi szabályzat előírja, hogy a g}rermek kiadandó akkor, ha tartására valamely jótevő jelentkezik. És hogy megkerüljék e rendelkezést, a jótevő fogalmát akként értelmezték, hogy jótevőnek csak az fogadható el, a ki a gyermeket egyszersmind adoptálja. A gyermekvédelmi szabályzatnak azon rendelkezései pedig, a melyek azt czélozták, hogy a tartásdíj legalább egy részének viselésébe a gyermek szülei is belevonassanak, illuzóriosokká bizonyultak. Hiszen van tömérdek oly határozat, a mely kötelezi, mondjuk, a cselédként szolgáló anyát arra, hogy a tartásdíjnak legalább egy részének viseléséhez havijárulék alakjában, maga is hozzájáruljon. De ha magában a szülőben nem volt meg a jóakarat ahhoz, hogy fizetési kötelezettségének eleget tegyen, erre megfelelő törvényes rendelkezések hijján szorítható nem volt, sőt megvallom őszintén, alig tudnék olyan törvényes intézkedést elképzelni, a mely ilyen renitens szülővel szemben eredményesen volna alkalmazható. Mert hogy áll a dolog, t. ház ? Az elhagyott gyermekeknek szülei rendszerint mint cselédek, napszámosok és gyári munkások tartják fenn magukat, ma itt, holnap amott élnek és mire a hatóság kinyomozza hollétüket és rátenné kezét az államot megillető összegre, addigra az illetők már helyüket változtatják, a nyomozásnak tehát újból kell kezdődnie a siker minden kilátása nélkül. Vannak egyesek, a kik az államnak ilyetén megkárosításával szemben azt ajánlják, hogy az olyan, cselédként vagy gyári munkásként magát fentartó 50