Képviselőházi napló, 1910. VI. kötet • 1911. márczius 9–április 8.

Ülésnapok - 1910-132

348 132. országos ülés 1911 márczius 31-én, pénteken. kártalanításul szolgál. Mert hangsúlyozni kívánom, hogy nem a városok segélyezéséről van szó, hanem amaz összegeknek megtérítéséről, a melyeket a városok állami funkcziók végzéséből folyólag kiadnak. Ezeknek az összegeknek kétféle rendeltetése van; az egyik a tisztviselők anyagi helyzetének javítása, a másik a városok anyagi helyzetének rendezése, illetőleg legalább is további romlásának megakadályozása. A tisztviselőket illetőleg a városoknak az a jogos kérésük van, hogy méltóztassék a kormánynak törvényjavaslat alakjában rendezni ezt a kérdést olyképen, hogy ez alapjául szolgálhasson a tisztviselői illetmények végleges rendezésének és mindenekfelett a nyugdíjjogosultság, a nyugdíjkérdés elintézésének. Az én tiszteletteljes kérésem tehát odairányul a t. ministerelnök úrhoz mint belügyministerhez, méltóztatnék e kérdést mielőbb dűlőre juttatni, hogy a városok abba a helyzetbe jussanak, hogy a tisztviselők anyagi helyzetéről és családjaik jövőjéről gondoskodhassanak. A mi a kérdés második részét, a városok háztartását illeti, a tisztviselői kartól eltekintve, legyen szabad utalnom arra, a mire maga az indokolás is, bár csak általánosságban, utal, t. i. azokra a borzasztó pótadókra, a melyek a városokat terhelik és a melyek egy összeállítás szerint, melyet ugyanaz a városi tanácsos készített a városok kongresszusa számára, ijesztő képét mutatják a városok háztartásának. Csak néhány példát leszek bátor felhozni, melyekből méltóztatnak látni, hogy 1881-től 1908-ig mennyire hanyatlott a városok háztartása. Két város, Nagykikinda és Debreczen 1881-ben egyáltalában nem bírt még pótadóval, de már 1908-ban az előbbinek 74 százalék, a gazdag Debreczennek pedig 18 százalék pótadója volt. Jászberény pótadója 1881-től 1908-ig 173 százalékról felmegy 74.5 százalékra, Brassóé 20-ról 37-re, Pozsonyé 22-ről 36-ra, Czeglédé 23'8-ről 70-re, Miskolczé 27'8-ről 74-re, Pécsé 28-ról 60-ra, Kolozsváré 30-ról (Ki-ra, Nagyváradé 31'8-ról 55-re, Soproné 32-ről 7l-re, Aradé 36-ról 78-ra, Székesfehérváré 36'4-ről 77-re és Szolnok város pótadója 34 százalékról 229 százalékra. (Mozgás.) Az összes városok közül egyes egyedül Temesvár város az, melynek pótadója ez idő alatt 35 százalékról 30 százalékra csökkent. Ha más szempontból nézzük a városok anyagi helyzetét, valamint vagyoni viszonyait, ugy azt látjuk Fellner Frigyes fiatal, kiváló tudósunk 1901-ből származó összeállításából, hogy míg az országnak bruttó vagyonértéke 35 milliárd korona és a városoknak ebből mindössze 331% részesedésük van; addig az országnak nettó 4'6 milliárd adósságából a városoknak már 9'24% jut. Vagyis az adósságok folyton növekszenek a városokban, ugy hogy végeredményképen azt kapjuk, hogy a tiszta nemzeti vagyonból a városoknak már csak 2'41%-a van. Ez oly helyzet, mely megfontolásra érdemes. Egész kulturális, egész gazdasági fejlődésünk góczpontjai a városok, ezeken nyugszik az állami életnek legnagyobb terhe, ezeknek erősítése tehát egyúttal állami érdek., (ügy van !) Mennyire viselik a városok az adók terhének nagy részét, erre nézve méltóztassék figyelembe venni, hogy pl. 1908-ban az előirányzott 234 millió egyenes állami adóból 34 és %% a városokra jutott, a mikor a városok lakossága az összlakossághoz mindössze 19% volt. Hammersberg László t. barátom az imént a községek érdekét tolta a városokkal szemben előtérbe, mint a melyek oly nagy terhet viselnek. Legyen szabad utalnom arra az adóteherre, mely az egyes kategóriákat fejenként terheli az adózás tekintetében. Esik a vidéki községekre 1908-ban 11 K 35 fillér, rendezett tanácsú városok lakosaira 16 K 55 fillér, törvényhatósági városokban 21 K 10 fillér, míg Budapest közönségére 46 K 86 fillér. Méltóztatnak látni, hogy a városi lakosság amaz előnyökkel szemben, melyeket Hammersberg t. képviselőtársam felemlített, mennyivel nagyobb adóterhet visel, hogy ama mérsékelt előnyöket megszerezze. Ha még felemlítem azt a súlyos kulturadót, melyet az imént voltam bátor említeni, s ha látjuk, hogy a magyar állam ugy az állami, mint a nem állami népoktatásra együttvéve 1907-ben mindössze 24,300.000 koronát fordított, s ezzel szemben a városok a maguk népoktatására 18 és fél millió K-át fordítottak, akkor bizonyára méltányosnak és igazságosnak méltóztatik találni azon tiszteletteljes kérésemet, hogy a t. kormánynak méltóztassék ezen a helyzeten segíteni, és a városok által sürgetett törvényjavaslatot lehetőleg mielőbb a törvényhozás elé juttatni, s igy a helyzeten javítani. Áttérek beszédem második részére, a vármegyei tisztviselők státusrendezésére. Legyen szabad itt is egy kis kitérést tennem, mielőtt erre a részre érdemileg rátérnék. A minap Lengyel Zoltán t. képviselőtársam a költségvetés általános vitája során a közigazgatási tisztviselők képzéséről és általában a jogi kéjjzésről beszélvén, azt mondotta többek között, hogy »vannak nekünk szolgabiráink, kik jóformán nevüket is alig tudják aláírni, kik törvényt sohasem olvastak«. Már akkor voltam bátor egy közbeszólás alakjában reflektálni erre és hangsúlyozni, hogy így nyilatkozni a magyar törvényhozásban a magyar közigazgatásról még sem szabad. (Igaz ! Ugy van ! Elénk helyeslés.) Ezúttal kötelességemnek tartom itt is visszatérni erre és hangsúlyozni, hogy, ha a mi vármegyei közigazgatásunk nem is a legmodernebb, ha bizony sok kívánni valót hagy is fenn, annyira még nem vagyunk, hogy a mi szolgabiráinkat, a mi közigazgatási tisztviselőinket ilyenképen mutathassák be az országnak és a világnak, (ügy van ! a jobb- és a baloldalon.) Ha közigazgatásunknak igen súlyos hibái vannak, azon még csak csodálkozni sem lehet a mai rendszer mellett, a hol ellenkezőleg azon csodálkozom, hogy jogvégzett fiatal emberek ott keresik a maguk élete karrierjét, a maguk czélját, a hol sok vonatkozásban a legbizonytala-