Képviselőházi napló, 1910. VI. kötet • 1911. márczius 9–április 8.

Ülésnapok - 1910-118

16 1Í8. országos ülés 1911 márczius 9-én, csütörtökön. diskurzusuk, mikor már a »Dienstreglement«-et és az »ExercÍTreglememVet szerencsésen felemésztették, a lóban, kutyában és asszonyokban merüljön ki. (Ellenmondások jobbfelől.) Leket, hogy ez túlzás s ugy látom, kogy a honvédelmi minister ur nem is osztja véleményemet, de méltóztassék megengedni, hogyha a hadsereg beleolvadt volna a nemzeti szellembe és közelebb jött volna a polgári társadalomhoz is, ez az érintkezés, a mint látjuk, pl. a legutóbbi japán háborúban, a mint látjuk az összes nyugoti művelt külföldi államokban, egyáltalában nem válnék kárára sem a czivileknek, sem a katonáéknak. Ellenkezőleg, kivánatos volna, hogy az ilyen elzárkózottság, a milyet tapasztalunk eddig katonai részről, minél hamarabb és minél tökéletesebb mértékben megszűnjék. Méltóztassék elhinni, hogy ennek a kérdésnek megoldása, hogy a nemzet a hadsereggel szimpatiroz-e vagy sem, legnagyobb részben ilyen kicsinyességeken múlik, eltekintve attól, hogy ez nagyobb közjogi kérdések megvalósítását is elősegíti. Nézzük pl. a katonai nevelést. Igaz, el kell ismernem, hogy ebben a tekintetben óriási lépésekkel haladtunk előre az utóbbi időben; egyszerre nem is lehet mindent megvalósitani, nem is kívánom. Ha azonban azt a fiatal, azt az egészen gyerekembert a katonai aliskolákba beviszik, ott a kasztszellemet annyira magába szívja, hogy ha véletlen malőr folytán a katonaságtól ki kell lépnie, az életben nem állunk egyébbel szemben, mint egy szerencsétlen pályatévesztett egyénnel, a ki mindenre való, csak arra nem, hogy magának tisztességes megélhetést és exisztencziát biztosithasson. (Ugy van! balfelöl.) Ezt a katonai szellemet, lehet, hogy bele kell verni a fiatalságba, de nem azon a módon és azokban a keretekben, a melyben az most a katonai nevelőintézetekben történik. Panaszkodunk mi azután és méltán panaszkodunk a haderőre fordított óriási áldozatok miatt is. Annyi czafrang és czopf van még a katonaságnál, hogy azok közül igen sokat, a mi különben költséges is, ki lehetne küszöbölni. Egy katonai iró emiitette a katonai lelkészi kar státusát. Én egész őszintén megvallom, vallásos ember vagyok és megkövetelném a katonaságtól is, különösen az alsóbb rangosztályú emberektől, hogy a vallásosságot, a hadseregben is ápolják. De ha megnézzük a katonai büdzsét, akkor látjuk, hogy maga a katonai lelkészek kara mintegy 2 millió kiadást okoz a katonai büdzsé terhére, a mi pedig tökéletesen felesleges, hiszen ugyanezeket a funkcziókat a czivil lelkészség ugyanazzal az erővel, sőt nagyobb lelkesedéssel és ambiczióval, el tudná végezni. Méltóztassék megengedni, hogy csak egy esetet hozzak fel a katonáéknál divatos templombaj arás tekintetében. Nálunk pl. volt egy káplár a századunkban, a kinek ki volt osztva a parancs, hogy az egyes katonákat vallásfelekezetük szerint elküldje a templomba. Már most mi történt ? Felállította szakaszokba a legényeket és azt mondotta, hogy 10—20—30 katholikus, 30— 40—50 református és 60 izraelita stb. (Derültség.) Kérem, ez megtörtént tény, s igy természetesen nagyon könnyen megeshetik, hogy az igy beosztott katonaságnak egy része levett kalappal tisztek az Istent ott, a hol azt tőle a Jehova feltett kalappal kívánná meg. Hyen dolgok történnek katonáéknál. Nem mondom, hogy ezek mindennapos dolgok, csak példaképen hoztam fel épen a katonai lelkészi kérdés tárgyalásánál. Itt van azután, t. honvédelmi minister ur a külön katonai építészeti osztály. Azt hiszem, hogy ennek funkcziójat az államéjűtészeti hivatal ugyanolyan lelkiismeretességgel és talán — ne méltóztassék ezt a katonai építészeti szakosztály rovására betudni — nagyobb szakértelemmel is tudná elvégezni. Olyan felesleges megterhelése ez a katonai büdzsének, a mely egyáltalán mellőzhető és nélkülözhető. Itt van a hadi iskolának túltengése. Igaz, hogy e tekintetben már örvendetes változás állott be az utóbbi időben, de olyan abnormis állapotokat idézett ez elő, hogy túlprodukczió volt a hadi iskolát végzettek közt, a kik nem találták meg helyüket sem a csapatoknál, sem a had vezetőségnél. Ugy tudom, hogy a trónörökös e • tekintetben más állásponton van és elismerem, hogy a változás, a mely bekövetkezett, örvendetes. Itt van a sokat hangoztatott katonatiszti hiány, különösen a magyar tisztek hiánya. Nem kell erre bővebben kitérnem, mert később még visszatérek reá, hogy a magyar katonatisztek hiányát nem tulajdonítjuk egyébnek, mint a magyar szolgálati és vezérleti nyelv hiányának, mert hiszen azt méltóztatik megengedni, hogy akárhányszor megtörténik, hogy különben igen képzett, mondhatni, zseniális tisztek ép azért nem tudnak nagyobb előmenetelt maguknak biztosítani, mert nem rendelkeznek a német nyelv kellő tudásával. Szeretném azt a hadsereget, azt a nemzetet látni, a hol a nemzeti nyelven kivül valamely más nyelv tudása annyira kötelezővé volna téve, hogy a további előhaladás útját állja, mint épen az osztrák-magyar hadseregben. (Mozgás.) Azt hiszem, hogy talán érzékeny húrt pengetek akkor, a mikor azt mondom, hogy a multak sötét árnyékai és félelmetes szellemei akkor, a mikor katonai kérdéseket tárgyalunk, mindig fel fognak vonulni, mindaddig, a rnig a magyar nemzet követelései a hadsereg szempontjából meg nem fognak valósittatni. Addig azonban, a mig a nemzet oly többséget küld az országházba, a milyen jelenleg is van, a multak szellemeitől és árnyékaitól félni sem odafenn, sem idelenn nem szabad. Hogy azonban ez magyar nemzeti szempontból helyes és kivánatos-e, arra, azt hiszem, a közel jövő hamarosan meg fogja adni a negatív választ. (Ugy van ! a bal- és a szélsőbaloldalon.) Igen érdekes, szimptómákkal találkozunk "a