Képviselőházi napló, 1910. VI. kötet • 1911. márczius 9–április 8.

Ülésnapok - 1910-126

126. országos ülés 1911 márczias 23-án, csütörtökön. 181 ez az ország nem fejlődhetik, vagyis ennek a fejlődési állapotnak megvan a harmadik etapeja is, t. i. hogy térjünk át a forgalom tekintetében és egyébb tekintetben is a deczentralizáczióra. A vasúti forgalmi politika megkívánja a tranzverzális nagy vonalak megépítését; az egyetemi politikánk az egyetemek felállítását; városi politikánk megkívánja, hogy hatalmas vidéki góczpontok keletkezzenek, a melyek nemcsak kultúra, de közgazdaság tekintetében is az egész vidéknek vezető városai legyenek. (Helyeslés a baloldalon.) A mi országunk évszázadokon keresztül a népek vándorutja és csatatere volt; a magyar alkotmányosság pedig a fajfentartás és az államiság védelmében merült ki; nekünk hosszú ideig az elzárkózás politikáját kellett követnünk; mindenfelé az egész országban rossz utakat és megyei autonómiát kellett fentartanunk, hogy ne tudjanak testünkhöz hozzáférni. Ma ez az állapot megszűntnek mondható. Midőn az alkotmányos élet helyreállott, kinyitottuk mindenütt a zsilipeket; megcsináltuk a vasutakat, mielőtt ipart csináltunk volna és ezáltal rászabadítottuk a fejlettebb osztrák ipart a legmesszebb fekvő erdélyi városra is. Megszüntettük a megyei autonómiából eredő hátrányokat és központosított állami életet csináltunk, sőt nemcsak ezt tettük, hanem, ugyanezen idő alatt, kipusztítottuk erdeinket és eladtuk a fát, hogy az adósság kamatait fizethessük. Ugyanez idő alatt levezettük a mocsarakat az Alföld területéről, hogy így meglevő szántóföldeinket hasznosíthassuk; szabályoztuk a folyóvizeinket, hogy az árvíz ne öntse el a termő területeket és megcsináltuk azt, hogy egész Magyarország területe tényleg nincs árvizeknek kitéve, hogy Magyarország összes területe, tehát az addig hasznavehetetlen erdőségek is, belevonattak a közgazdasági forgalomba. De mikor ez a munka elvégeztetett, még mindig nem fogtunk hozzá feladatunknak immár harmadik részéhez, nem fogtunk hozzá annak a czélnak a megvalósításához, hogy közgazdasági életünkben az erdő ne csak az a terület legyen, a mely a fát adja, a melyből a meglevő fát lehozzuk, hanem az a terület is, a melybe a jövendő fát odaültessük. Nem jutottunk hozzá a harmadik feladathoz, annak a belátásához, hogy a víz nemcsak arra jó, hogy levezessük a földről, hanem arra is, sőt elsősorban arra való, hogy a kiszáradt területekre elvezessük és ez által azokat a területeket is hasznosítsuk. Ez a közgazdasági állapot Magyarországon azért fejlődött idáig, hogy ugyanegy időben letaroltuk és elpusztítottuk hegyvidékeinket és az egész Alföldet úgyszólván kiszárítottuk, mert a magyar nemzetben s a magyar parlamentben sincs úgyszólván egyáltalában érzék ez iránt a nagy kérdés iránt. Nincs érzékünk az iránt és nem tudjuk belátni azt, hogy a magyar közgazdasági fejlődésnek nem azon a nyomon kell haladnia, a melyet a nyugati államok közül az követ, a mely nagy kőszéntelepek felett rendelkezik; nem azon a nyomón kell mennie, a melyet Anglia követ, a hol kevés a viz és sok a kőszén, hanem Magyarországnak egész más közgazdasági politikát kell csinálnia annálfogva, hogy kevesebb és rosszabb a kőszene, ellenben a vízrajzi helyzete tüneményes fejlődésnek mutat utat, olyannak, a minőt sehol a világon semmiféle állam fel nem mutathat. Ezekből a gondolatokból kiindulva én a magyar közélet, a magyar nemzeti élet újjászervezésének a gondolatával foglalkozva oda jutottam, hogy nekünk különösen két nagy dolognak megoldását kell mindenekelőtt a nemzeti élet homlokterébe kitűzni és ezek: egy uj közgazdasági fejlődés alapjainak a megvetése és az egyetemi kérdés megfelelő megoldása. Sokat foglalkoztam Magyarország vízrajzi térképével, az erre vonatkozó munkálatokkal és arra a gondolatra jutottam, hogy Magyarország uj közgazdasági életét nem az Erdélyben újonnan felfedezett földgáz, nem az ezután feltalálandó petróleumtelepek, nem a meglevő vagy ezután felfedezendő kőszéntelepek fogják megcsinálni, hanem elsősorban a viz, a vízügyi politika. Sok embernél még az is furcsán hangzik, ha ezt a szót kimondják előtte, hogy viz. A magyar borivó nemzet, a vizet még a csizmaszárban sem szereti, és komikusnak tűnik fel, hogy ha Magyarországon valaki feláll és azt mondja, hogy a vizügyi politika az az egyetlenegy lehetséges terület, a hol a világ összes nemzeteit lekonkurrálhatjuk, vagy velük egysorba juthatunk és, hogy a világ minden nemzetei között a legrégibb, a legáltalánosabb ós a legbiztosabb azon nemzetek fejlődése, a melyek nem a kőszénre, hanem a vizre fektették nemzeti életüket. Nem kell több bizonyíték, mint hogy azon nemzeteknél, a melyeknél a vizügyi politika képezte a nemzeti élet alapját, Kínában és Indiában, él az emberiségnek majdnem felerésze, 700 millió ember, mert ott csatornázva és öntözve és igy hasznosítva van a terület legnagyobb része. (Halljuk! Halljuk! balfelöl.) Végignézhetünk egy egészen rövid összeállítást. Kínában 5000 évvel Krisztus előtt nagyban ki volt fejlődve az öntözés. Indiában pedig, Madras nevű tartományában, 50.000-nél több kisebb-nagyobb víztartály van. Indiának egyetlenegy tartományában 50.000 mesterséges vízmű és tó van. Egyiptomnak világraszóló, hatalmas vezető kultúráját a viz teremtette meg és a Nilus völgyében hatalmas csatornákkal azt a vizet a termékenység fokozására fordították, Egyiptomnak 420 kilométer hosszúságú u. n. József-csatornája volt annak idején, mely a keleti szélen végigvonulva 5 méterrel a Nilus leg-