Képviselőházi napló, 1910. V. kötet • 1911. február 8–márczius 8.

Ülésnapok - 1910-97

36 97. országos ülés 1911 február 9-én, csütörtökön. Csemez István: Feltéve azonban, de meg nem engedve, hogy mégis nálunk valamivel nehezebb viszonyok következnek be, ha önállóságra jutunk, de azt mindenesetre elismeri mindenki, még a legsötétebb közösügyes is, hogy ez esak átmenet lehet. Hát azt kérdezem én az illetőktől, az önállóság ellenzőitől, hogy ha mi egy kis áldozatot hozunk is azért kezdetben és átmenetileg, mi ez az áldozat ahhoz képest, a mit apáink, a 48-as honvédeink, és őseink, Rákóczi katonái az önállóságért, a függetlenségért, a haza szabadságáért hoztak ? (Igaz! Ugy van! a haloldalon.) Hiszen ők egész vagyonukat, nem ugy, mint mi, a kik csak jövedelmünk egy részét hozzuk esetleg áldozatul, de ők egész vagyonukat, testi éjiségüket, vérüket és életüket dobták oda áldozatul a haza oltárára, a haza önállóságáért és függetlenségeért ! Elfogadom azt, hogy ma más "viszonyok vannak, hogy ini, az ujabb kor gyermekei sokkal megfontoltabbak és higgadtabbak vagyunk, mint őseink voltak, ámbár erre a megfontoltságra és higgadtságra nézve van egy megjegyzésem ; nevezetesen, hogy az sem áll minden alkalomra, mert hány példát látunk arra, hogy egy görbe tekintetért, egy élesebb szóért már készek vagyunk életünket koczkára tenni. De tegyük fel azt az esetet, hogy mi nagyon-nagyon megfontoltak vagyunk állami életünkben: de már annyi áldozatkészség csak van bennünk, hogy önállóságunkért és függetlenségünkért egy kis jövedelmi kevesebbletet merünk koczkáztatni, nem riadunk attól vissza. (Ugy van ! a szélsőbaloldalon.) Bátor vagyok azokat, a kik az önálló nemzeti banknak és igy az önállóság bázisának ellenzői, figyelmeztetni arra, hogy ezt az országot, ezt a magyar népet ne nézzék annyira le, ne kicsinyeljék annyira le, hogy ezt egy kevés, kis jövedelmi többlet elmaradása tönkre tenné. Hiszen ha tekintetet vetünk a múltra, nem a régmúltról beszélek, nem hozom fel bővebben a tatár, török, német pusztitást, csak megmaradok korunknál, oly időről beszélek, a melyre a háznak csak kissé idősebb tagjai emlékezhetnek. Beszélek a 60-as évektől kezdve országunkat, különösen a gazdákat ért csapásokról. Ott volt először 1863-ban a keleti marhavész, a mely elpusztította az állatállomány nagy részét, ugyanabban az évben volt a hires és sokáig emlékezetes, rendkivül száraz esztendő, a mikor az Alföldön úgyszólván minden tönkrement és nemcsak a kutakból, de a folyókból is kiapadt a viz. Ezt követte 1866-ban a hires fagyos év, május 24-én 4 fok hideg volt, minek következtében az ország terményei tönkrementek, és emlékezem mint gyermek reá, hogy középosztályú emberek családjai is hajdinából, kukoriczából éltek. Azután jött a 70-es évek elején a filloxera. A mezőgazdaságot pedig a 70-es évektől kezdve a 80-as évekig a folytonos vizes esztendők, különösen a folyómenti vidékeken rongálták, pusztították, mert évenként megjelent az árviz, a hová pedig az árviz nem ért fel, ott uralkodott, pusztított a köd. Azután következett a 80-as évek elején szőlőinkre a peronoszpóra. Alig hogy a csapásokat egy kissé kihevertük, bár alaposan nem tudtuk, mert a csapásokkal karöltve járó alacsony gabona-és állatárak ezt lehetetlenné tették, de a hogy egy kissé kihevertük, közben megjelent az ország állatállományát ma is nagyon pusztító száj- és körömfájás, a 80-as évek elején a sertésvész. Végül, hogy a huszadik század csapásairól is megemlékezzem, itt volt az 1904-iki országos szárazság, a mikor különösen takarmánytermés tekintetében inség volt; 1908 és 1909 hasonló évek voltak. Reá azután még a szőlőtermésünket a múlt 1910-iki esztendőben tönkretette a peronoszpóra. E csapások daczára mit látunk ? Azt látjuk, hogy a magyar gazdaosztály él és boldogul, különösen boldogul a kisgazda. Miért ? Mert munkás, szorgalmas, és a mi a fő, takarékos, ugy, hogy tanulhatnánk tőle. Ha mindezeket figyelembe vesszük, mit szenvedtek őseink a haza függetlenségéért, önállóságáért, mit kellett szenvednie a magyar gazdának, minden viszonzás, minden rekompenzáczió nélkül, mert hiszen azok a károk, a csapások nem a jövedelemtöbbletét vitték el, hanem a tőkét, akkor nincs okunk, de jogunk sincs félteni a magyar nemzetet az önálló nemzeti banktól, az önálló vámterülettől, egyáltalán az önállóságtól. (Ugy van! a bal- és a szélsőbaloldalon.) Mert ez biztat bennünket, hogy áldásos működésével mindent pótol és összes kárainkat, összes áldozatul hozott fillérünket busásan megtéríti. (Ugy van ! a bal- és a szélsőbaloldalon.) Lehet, hogy sokan önző osztályérdeket vetnek a szememre, de nem hagyhatom felemlitós nélkül, hogy én az önálló nemzeti bankot gazda-, agrárszempontból is kívánom és követelem, mert bizom benne, hogy az önálló nemzeti bank fel fog állítani egy agrár-bankot, mely a gazdahitelt fogja először is érvényre juttatni és a középosztályt fogja, ha az ingó gazdahitelt honorálja, elsősorban támogatni. De meg vagyok győződve arról is, hogy ez támogatni fogja a szövetkezeteket is, melyeknek révén a szövetkezeti gazdaváltókat is el fogja fogadni és ez által a kisemberek jutnak előnyös, nem túlságosan magas hitelforráshoz. Nem ugy, mint az Osztrák-Magyar Bank, mely, ha talán most hajlandó volna is, hogy a kedélyeket megnyugtassa az elmaradt nemzeti bankért, de legfőkép a készfizetések felvételének elejtéseért, — mondom — ha volna is hajlandóság, hogy felállítson egy agrár-bankot, akkor sem teheti ezt, mert először az osztrákok nem fogják megengedni, vagy pedig maguknak is követelnek hasonlót, pedig kettőt nem állíthatna fel. Mivel én nemzetemet elég erősnek, érettnek és nagykorúnak tartom arra, hagy az önállóság minden alapfeltételét és kehekét, igy az önálló nemzeti bankot és az önálló vámterületet is nemcsak, hogy el birja viselni, hanem a mellett boldoguljon és előretörjön, nem fogadom el a szőnyegen levő törvényjavaslatot, hanem csatlakozom Kos-