Képviselőházi napló, 1910. IV. kötet • 1911. január 17–február 7.

Ülésnapok - 1910-79

79. országos ülés 1911 január 18-án, szerdán. 55 szélsőbaloldalon.) Egy Tristán - előadás magyar nyelven előkelő művészi színvonalon, megértéssel, áhítattal hallgató magyar közönség előtt és idegen emberek előtt oly nyomot hagy a lélekben, a mely többet mond fajunk műveltségéről és kulturáhs hivatásáról minden ujságczikknél, minden kritikánál és statisztikánál. (Helyeslés.) Tudjuk ezt, és épen azért, mert ennyire tudjuk, ez az oka annak, hogy oly éber figyelemmel kisérj ük a m. kir. Operaháznak, e kulturális intézetnek minden lépését fokról-fokra és nyomrólnyomra. Egy elenyésző kisebbség rosszindulatú és mondhatnám, rövidlátásu tévedése az, hogy az Operaház luxusintézmény. Bocsánatot kérek, én ez ellen a leghatározottabban tiltakozom ! Ez nem luxusintézmény, mert a mely állam már félkezében úgyszólván a koldusbottal, közel másfél millió összeggel szubvenczionál egy műintézetet, kérdem én, hogy hazáját csak egy szemernyit szerető magyar ember megfeledkezhetik-e magáról anynyira, hogy egy ilyen intézetet luxusintézetnek nevezhet ? Nem, t. képviselőház, ez nem luxusintézet ! Ilyet mondhat egy proletár kozmopolita, ki szuverénül lenéz mindent, a mi magyar, és a ki itt Budapesten Bécset, Berlint és Parist akarja. Nem, ez nem luxusintézmény, mert az országnak igen nagy érdekei fűződnek ehhez. Magyarország faji erejének fényes kisugárzása az a művészi, elsősorban pedig zenei produkczió, mely az utóbbi időben az egész világot a magyar tehetségek elismerésére és csodálására készteti. Egy valóságos hóditó hadsereget küld világgá a magyar zenei művészetnek nagyszerű fejlődése ! Ennek a fejlődésnek pedig éltető szálai szorosan összefüggnek a m. kir. Operaházzal, mely példája és iskolája a többi énekesszinpadoknak. Tagjaiból alakulnak a filharmonikusok. Legkiválóbb énekeseinknek, karmestereinknek és hangszeres művészeinknek exisztencziát biztosit az és ugyanakkor hazai szerzőknek az egyetlen szinpada, hol műveiket előkelő és stílszerű előadásban mutatják be a közönségnek. Lássuk most már, hogy mik ennek a válságnak okai % (Zaj. Elnök csenget. Halljuk I Halljuk!) Lássuk továbbá, hogy mi tulajdonképen ez az egész válság ? (Zaj.) Elnök : Csendet kérek ! Fráter Lóránt: Kezdete visszanyúlik arra az időpontra, mikor a mai vezetőség az előző vezstőségtől átvette a vezetést. Akkor sem volt európai értelemben véve elsőrangú intézet a mi Operaházunk, de azt kétségtelenül konstatálni kell mindenkinek, hogy egy konszolidált színház volt szépen fejlődő publikummal és kedvező pénztári kimutatásokkal. Most azonban, ha a számadatokat nézzük meg, igen keserves tapasztalatokat látunk. Az Operaház régi számadásait végiglapozva, pozitív számadatokkal bizonyítom, hogy az Operaháznak három szezonja is zárult le egymásután felesleggel. Az egyik 41.251 koronával, az ezt követő évben 49.237 koronával, az ezután következő •év pedig 15.418 koronával. Ennyit takarított meg tehát az akkori vezetőség a szubvenczió összegéből, mely nem volt akkor közel másfél millió mint ma, hanem csak 750.000 korona. Es mit látunk ? Azt látjuk, hogy akkor, mikor az évi bevétel alig közelitette meg a félmilliót és majdnem félnűllióval volt kevesebb a szubvenczió, meg volt a színház financziáiban az egyensúly. Ma pedig, midőn közel másfél millió szubvenczió] a van, mikor a régi heti négy előadásokat hat, sőt hét előadásokra fokozták, mikor a helyárakat óriási mértékben megdrágították, mikor a dologi kiadásokban per absolutum semmi néven nevezendő kiadások nem történtek, a mennyiben a leltár fentartására évek óta semmit, sem költött a vezetőség, a díszletek, az előadott darabok kiállítása romlanak és kopnak, a miben egyszer szintén óriási nagy gazdasági összeomlás fog bekövetkezni, — ily körülmények közt mégis, ha a legutóbbi év zárószámadásait megnézzük, deficzitet mutat. Kelemen Samu : Az erkölcsi deficziten kívül. (Derültség.) Fráter Lóránt: A kincstár kezdte sokalni ezt a folytonos deficzitet és a mint tudjuk, nem is rég, arra határozta el magát és azt mondta, bogy a színházat, ha a vezetőség nem képes a költségvetés korlátain belül maradni, bérletbe fogja adni. És mi történt erre ? Az, hogy minden módot felhasználtak a jövedelemnek mesterséges fokozására, a helyett, hogy az egyszerűbb módát választották volna a megoldásnak : a kiadások csökkentését. És kinek volt abból haszna, hogy a jövedelmeket igy mesterségesen felfokozták ? Ném az áUamnak, nem a m. kir. Operaház tagjainak, sem az állam kulturáhs fejlődésének, hanem igenis a vendégjáró idegen művészeknek. (Ugy Van!) A mostani igazgató azzal a kötelezettséggel vette át másodízben az intézetet, hogy anyagilag fel fogja virágoztatni. Azért mondom: másodízben, mert a Keglevich-éra idejében ennek az igazgatónak helyéről távoznia kellett és az akkori ministerelnök urnak nyilván j ólelkűségéből. nem kevesebb, mint évi 8000 korona fizetéssel 5 évre szabadságolták tartósan, ö tehát —• mondom — arra határozta el magát, hogy az intézetet pénzügyileg felvirágoztatja. Megtehette volna igen könnyen, megtehette volna művészi eszközökkel, azzal, hogy mennél fényesebb előadásokat produkált volna és igy szerzett volna nagy közönséget az Operaháznak. Ez a legegyszerűbb módnak látszik, de, mondhatom, a legnehezebb, mert teljes szakértelmet, tudást, komoly és czéltudatos munkát kivan. (Ugy van ! Ugy van ! a bal- és a szélsőbaloldalon.) De míg ő vendégszereplésekre és szenzácziókra fektette a fősúlyt, azalatt kiküszöbölte a klasszikus és a magyar darabokat, holott elsőrangú előadással és szereposztással kellett volna azoknak közönséget teremtenie. Leszögezem azt is, hogy ennek a vezetőségnek időpontjára esik az a művészi evoluczió, a mikor minálunk Wagner csodás