Képviselőházi napló, 1910. IV. kötet • 1911. január 17–február 7.

Ülésnapok - 1910-86

254 86. országos ülés 1911 január 26-án, csütörtökön. ismerni részünkről annak helyességét — hogy addig, a mig a két állani egymás közötti viszonya rendezve nincsen, ily nagy horderejű gazdasági kérdésre rátérni legalább is könnyelműség volna, már t. i. az ő részükről. Másodszor a bankszabadalom meghosszabbításának feltételét hozták fel indokul. Az imént voltam bátor megemlíteni, hogy mig Széll-Körber idején hét évi, nálunk csak három évi idő állott fenn, arra az időre pedig ők nem járulhatnak hozzá, ha nincs garancziájuk arra, hogy ez folytatását találja a további bankszabadalomban. A harmadik a magyar blok rendezése, a negyedik a Balkánszerződések, t. i. az ezek rendezetlen voltából Ausztriára való gazdasági visszahatás. Mind a négy feltétel teljesíttetett, részben még az akkori kormány által. Módunkban lett volna a Balkán-szerződéseket is akkor fiiializálni, ugy-e bár ? Tehát csak azért nem hozhattuk a készfizetést, mert nem volt módunkban a bankszabadalmat meghosszabbítani azon egyszerű oknál fcgva, — a mi az akkori parlamenti többség helyzetében természetes, menthető, igazolható — mert az akkori függetlenségi párt programmjának sarkalatos politikai tétele lévén a bankönállóság, a párt akkori vezére és ministertársai a függetlenségi párti oldalról maguknak és pártjuknak teljes szabad kezet kívántak fentartani. Azóta súlyosbodott a helyzet, a mit ugy fejez ki egy vezető ausztriai államférfiú, hogy : »ha a magyar kormány a készfizetések felvétele által Magyarországnak hitelpolitikai önállóságát és függetlenségét akarja elérni, Ausztria ezen czélok elérése elé nem akar elvi akadályokat gördíteni ; de nem lehet Ausztriától kívánni, hogy ezen czél elérésére még külön áldozatokat is hozzon«. Ebben a felfogásban, és abban, hogy a készfizetések politikai kérdéssé, hatalmi kérdéssé lettek, látom én az okát annak, hogy a t. pénzügyminister ur sem volt kéj>es a készfizetéseket elhozni, hiába falytatott ő a készfizetésekért ugyanoly küzdelmet, a milyent mi folytattunk a kiegyezés ügyében ; éí én vagyok oly lojális, hogy bevallom azt, hogy ezen politikai oknál fogva később már mi sem lettünk volna képesek ezen feltételt teljesíteni, jóllehet a koaliczió kormánya a maga maradását — 67-es oldalról, — ahhoz kötötte, hogy a bankszabadalmat egyedül azon feltétel alatt hosszabbítja meg, ha azzal a kötelező készfizetések is meglesznek. Már most következik a legnagyobb tehertétel, a mely Hegedüs Lóránt t. barátom szellemeskedésének nagy anyaga volt: a kvóta. Erre nézve Mezőssy Béla t. barátom jelezte már a múltkor a függetlenségi párt álláspontját. Nekem tehát a kérdés politikai részével nem is kell foglalkoznom, de nem is volna helyes, hogy foglalkozzam vele, hiszen az én politikai elvi álláspontom a tiszta 67, a melylyel a kvótaemelés vagy maga a kvóta egyáltalában nem ellenkezik ; tehát ebből a szempontból az elhatározást védeni nem szükséges. Az álláspont osztrák részről az volt — és ezt hangsúlyozni kívánom — a kiegyezési tárgyalások megalakulásának első pillanatától fogva, a mi iránt az osztrák kormány nem hagyta kétségbe a magyar kormányt, hogy kvótaemelés nélkül kiegyezést egyáltalában nem köt. Indokolta ezt egy olyan argumentummal, a mely az anteozedencziák alapján a t. pénzügyminister urnak javára esik, de a melynek árát velünk fizettették meg. T. i. méltóztatnak emlékezni az átutalási eljárásnak Magyarország előnyére való megoldására, a melynél három százalékos kvótamelés-el kompenzáltatott az a vívmány, a melyet sikerült a magyar pénzügyi helyzet javára elérni. Adatokkal igazolták, hogy Ausztria nem találta meg a maga számadását, mert Magyarországnak sokkal nagyabb anyagi előnyöket juttatott az az eljárás, mint a melyet a kvótaemelés akkor kompenzált, holott annak a kompenzácziónak alapelve szerintük az volt, hogy kiegyenlítse a differencziát. A második, t. ház — ezt sem tagadom, mert hisz a krónikás szerepét töltöm be s teljes hűséggel akarom betölteni —, hogy az akkori osztrák miniszterelnök nem csinált titkot abból, hogy ők ugy a kiegyezési szerződésben elért közjogi vívmányokat, mint az egé?z vonalon az állami önállóság erősebb kidomborodását, valamint a blokknál elért előnyöket és azt a körülményt, hogy 1917-re tiszta gazdasági helyzetet kívántunk teremteni, igenis egész meztelenségében odaállítva — és itt megjegyzem, hogy Hegedüs Lóránt t. barátom nem találta fel ezt a jó magyar szót, mert ezt már ők találták fel — pengő érczczel kívánják megfizettetni; vagyi?, mint mindig, bármely vívmányt,bármely előnyt sikerült ezen a téren elérnünk, régebben is azt mindig kompenzálnunk kellett. Már most az akkori kormány két alternatíva előtt állott. Az alternatíva az volt — méltóztatnak emlékezni, utaltam a paktumnak arra a pontjára bevezetőleg —, hogy a mennyiben nem sikerül a megegyezés, minden körülmények közt a státuszkvó a recziproczitás alapján fenmarad. Vagy ráhelyezkedik Magyarország tisztán a recziproczitás alapján álló státuszkvóra, vagy elfogadja a két százalék kvótaemelést. És itt egy nagy csalódás kellett hogy érje az akkori kormányt. (Mozgás a jobboldalon.) Hálás vagyok az elismerésért! A kormányt nagy csalódás kellett hogy érje a recziproczitás kérdésének tárgyában, mert az osztrák kormány arra az álláspontra hefyezkedett. . . (Nagy zaj és felkiáltások a baloldalon.) Én nem beszélek animózitással, mert hangsúlyoztam az előbb is, hogv mig élethalálharczot vivtunk egymással a tárgyalások« alatt, a megegyezés utján a teljes lojalitást találtuk az osztrák kormánynál. Animózitással ilyen kérdéseket tárgyakai nem lehet. (Ugy van! jóbhfelől.) Itt az osztrák kormány — és nemcsak fenyegetéssel, mert fenyegetni mi is tudtunk, visszaadtuk a kölcsönt ezen a téren és méltóztassék elhinni, nem ijedtünk meg a magunk árnyékától, csak a felelősség súlyának kellett döntenie —mondom, itt az osztrák kormány arra az álláspontra helyezkedett,