Képviselőházi napló, 1910. IV. kötet • 1911. január 17–február 7.
Ülésnapok - 1910-83
184 83. országos ülés Í911 január 23-án, hétfőn. (Olvassa) : »Ez a kérdés arra vonatkozik, hogy az esetre, ha a törvényhozás mindezek ellenére a külön jegybank létesítését határozná el, vannak-e nekem is aggodalmaim értékpapírjainknak a külföldről való visszaözönlése tekintetében. Szívesen ragadom meg az alkalmat, hogy ama véleményemnek adjak kifejezést, hogy eziránt aggodalmaim nincsenek, és értékpapírjaink viszszaözönlését nem tartom valószínűnek. Nem látok egyáltalában semmiféle okot arra, hogy valaki értékpapírjait azért adja el, mert minőségükben javultak.« Ezt mondotta Kornfeld. (Helyeslés balról.) És mit mond e tekintetben Benedikt ? Felolvashatnám ugyan még egy pár szakértőnek nyilatkozatát a t. ház előtt, de nem akarom figyelmét túlságosan igénybe venni. (Halljuk! Halljuk!) Mit mond erre nézve Benedikt, akinek formulájára mindjárt leszek bátor áttérni. (Halljuk! Halljuk!) A következőket mondja (olvassa): »Ezen feltevés ellentmondásban van a helyes közgazdasági felfogással. Mi az értékpapirok visszavándorlása? A papírok eladása. Már pedig csak akkor lehet eladni, ha vevőnk van.« r (TJgy van! TJgy van! bálról.) Én egészen őszintén megmondom, t. ház, hogy nem tartottam szerencsés politikának és ma sem tartom annak, jelzáloglevél- és egyéb ezimléteinket kibocsátó pénztintézeteinknek azon politikáját, hogy akkor, a mikor nem -egészen indokolható körülmények folytán, mondjuk Ausztriának egy ellenséges állásfoglalása folytán, a mint azt 1901-ben is tapasztalhattuk, aranyjárandékunkat ide, a magyar piaezra visszadobják, hogy ők sietnek azokat azonnal felvenni. Mert mi történhetik, t. képviselőház? Egyszerűen azon járadékokat nem fogják hamarosan visszavenni az illető pénzintézetek és nem fogják mindjárt a tartalékalapot, — a mint megtörtént, hogy egy pénzintézetünk 4 milliót vett ebből igénybe — e czélra fordítani, mert ha a visszaözönlött értékpapírokra vevő akad, természetes, hogy áldozatokat kell hozni, ha azonban nem akad, akkor a hitelező nem fogja őket eladni, és nem fog spekulácziót űzni, mert az ilyen dolgok tényleg nem egyebek, mint spekuláczió, a melyet rendesen a mi bőrünkre szoktak véghez vinni. Nagyon röviden foglalkozni kívánok még a Benedikt-formulával is. Tudom, hogy vannak a t. túloldalon is olyanok, a kik az önálló magyar bankot megvalósitandónak tartották volna, hogyha ezt a szerencsétlen Benedikt-féle formulát a kiegyezési tárgyalások alkalmával a gazdasági szerződésekbe bele nem vettük volna. Hát illendő, hogy már egyszer ezzel a mumussal végezzünk. (Halljuk! Halljuk!) Először is kötelességem kijelenteni, hogy azt az egész koaliczió, tehát a függetlenségi párt is magáévá tette a gazdasági szerződés elfogadásával, mert az annak kiegészítő, integráns részét képezte. Ettől a felelősségtől tehát menekülnünk nem lehet, bár az is bizonyos, hogy épen a függetlenségi párt kötelékébe tartozott egyik képviselőtársunk, Éber Antal, a bankbizottsági tárgyalásban a Benedikt-féle formulának káros voltát hangoztatta és kifogásolta. De hogyan áll tulajdonképen ez a Benediktféle formula? Ennek két része van. Az egyik vonatkozik arra, hogy (olvassa): »Először, ha az Osztrák-Magyar Bank szabadalma nem lesz meghosszabitva, és ennélfogva az érme- és pénzrendszerre vonatkozólag az 1892. évben kötött szerződés érvényét veszítené, a kölcsönös állampénzügyi szolgáltatások és kötelezettségek akként teljesitendők, illetve számolandók le, hogy az 1892. évi XVII. t.-czikkben megállapított pénzegység, vagyis a 0,304.878 gramm unom súlyú aranykorona lesz mint értékmérő alap veendő. Ez az alajaelv alkalmazandó azon államjövedékeknél és egyéb, az állammal szemben teljesítendő szolgálatoknál is, a melyekre vonatkozólag a két állam között szerződéses szabályozás áll fenn«. T. képviselőház! Tehát csak a közhiteiműveletekre vonatkozik a formula, és már most, ha káros voltát nézzük, magyar szempontból, el kell bírálnunk, hogy ez milyen irányban nyilatkozik meg. Ez megnyilatkozhatik két irányban. Az egyik a közösügyes kiadásokhoz való hozzájárulásunk, a másik az államadósságok járadékrésze. Azonban, ha a közösügyes szolgáltatásokat kvótaarányában akarják elfogyasztani, az általunk nyújtott összegeknek meg kellene térülniük és ez esetben a diszparitásnak semmi jelentősége nincs. A mi jjedig a közös függő államadósságunk járadékait illeti, az erre vonatkozó rész sincs semmi befolyással erre a kérdésre. Már Madarassy-Beck Gyula t. képviselőtársam is indítványozta, hogy vegyék fel a zárszámadásokba tartozás gyanánt azt a tartozást, a melyet a koalicziós kormány idejében már tőkésítettek. Tehát itt sem hivatkozhatnak diszjoaritásra és így ebből a szempontból sem bír jelentőséggel a Benedikt-féle formula. De van ennek egy másik része, a mely a magyar állam kötvényeinek biztosítékul szolgáló jelentőségót tárgyalja. Az osztrákok e részben is bizonyos kautólákkal éltek. Mert igaz, hogy a mi kötvényeink nagyobb mértékben vannak odaát, mint az övéik minálunk, azonban emlékeztetem a t. házat arra a Plósz Sándor igazságügyministersége idejében benyújtott javaslatra, — épen a kereskedelmi törvény reformja szempontjából — a melyben kiköttetett, hogy egyes társaságok, különösen a biztosító társaságok díjtartalékukat kötelesek magyar állampapírokba elhelyezni. Méltóztassék ezt a kérdést ily irányban megoldani. (Helyeslés a szélsöbálolclálon.) Hegedüs Loránd t. képviselőtársam azt mondta, hogy a koalicziós kormány idejében
