Képviselőházi napló, 1910. III. kötet • 1910. deczember 12–1911. január 16.

Ülésnapok - 1910-62

140 62, országos ülés 1910 deczember 17-én, szombaton. ország nem jut-e olyan Ígéretek birtokába, a mely Ígéretek esetleg félrevezetik a közönségnek reményeit és a melyek esetleg a minister urat abba a gyanúba hozhatják, hogy a mit megígért, a budgetben nem tartotta meg. (Mozgás jobbjelöl.) Tehát 200.000 korona többlet az, a mit a minister ur erre a czélra a jövő esztendei budgetbe beállított. Én azt hiszem, nem sokat kell magyarázni ahhoz, hogy 200.000 korona többlettel ellensúlyozni először az egyik oldalról a szerb-román kontingenst, a másik oldalról pedig azt az óriási erőforrást, a melyet az osztrák állattenyésztés a maga 54 millió koronájával Magyarországgal szemben nyert, még a t. minister urnak sem fog sikerülni. Gr. Serényi Béla földművelésügyi minister: Tőkésítve kell venni! Pajzs Gyula: Bocsánatot kérek, ba ezt az összeget tőkésítem, akkor is csak 200.000 koronát áldozok a szóban forgó czélra, ez nem változtat a dolgon, legfeljebb csak kedvezőbb színben tüntetheti fel az egészet. (Ellenmondások jobbfelöl.) Egy tény ; az, hogy a minister ur nem tudta vagy nem akar, — azt hiszem, akarni akarna — de nem tudta akaratát a ministertanácsban megfelelően érvényesíteni, (Igaz ! ügy van ! a baloldalon. Mozgás jobbjelöl.) nem tudta a magyar mezőgazdaságot a minisztertanácsban ugy képviselni, mint a hogy ezen resszortnak a ministertanácsban képviselve kellene lennie, és mint a hogy ez a resszort képviselve volt Darányi Ignácz ideje alatt. (Igaz! Ugy van! baljelöl. Mozgás a jobboldalon.) En azt tartom, hogy 200.000 koronával ebben a kérdésben nagy dolgokat elérni tiszta lehetetlenség. Az igazság kedvéért fel akarom említeni még azt, bogy a minister ur jövő évi budgetjében egy másik tétel is szerepel, 400.000 korona, vásári berendezések czéljára, a melynek az a rendeltetése, — a minister ur saját szavai szerint — bogy az eladó és a vevő a vásáion könnyebben magtalálhassák egymást. Hát hiszen valami túlságos nagyszabású konezepcziónak deklarálni ezt nem lehetne, de hát egy bizonyos jóakarat ebben is nyilvánul. Én ezt a jóakaratot szívesen honorálom, de ismételve csak konstatálni vagyok kénytelen azt, hogy ezek oly törpe, oly minimális, oly semmitmondó eszközök azon nagy czéllal szemben, a melyet magunk elé tűztünk és a melyet elérni akarunk, hogy határozottan már most megállapíthatjuk azt, hogy ennek az akcziónak eredménye nem lesz. És megállapíthatunk még egyet. Ha végignézünk ezen a kérdésen: román szerződés, szerb szerződés, husdrágaság stb., minden oldalról találtunk a legnagyobb előzékenységre, minden oldalról kaptunk ígéretet, hallottunk fogadkozást, kaptunk biztosítást, kaptunk mindent, csak egyet nem kaptunk és pedig azt az egyet, a mi az egész kérdés esszéncziáj a, lényege : nem kaptunk pénzt, jrénz nélkül pedig lehetetlen ebben a a kérdésben valamit elérni. T. ház ! Akkor, a mikor a román és szerb szerződést kötöttük, akkor még az a czél, hogy az e szerződésekben kontemplált és engedélyezett kontingensekkel egyúttal szolgálatára álljunk a magyar és osztrák fogyasztásnak, még egyáltalán nem lebegett szemünk előtt és csak azóta történt, hogy a felmerült husdrágaság mindinkább sürgőssé, mindinkább hangossá tette azokat a kívánságokat, a melyek az élőállatok behozatalát, az argentiniai hus behozatalának engedélyezését igénylik. E kérdés körül a lefolyt legutóbbi néhány hónapban, mondhatom, valóságos irodalmat irtak és beszéltek össze és a mi legsajnosabb, a mire tegnap a t. előadó ur nagyon helyesen rámutatott, kiélesitették e kérdést olyképen, hogy a mi keserűség, neheztelés a társadalom egyes rétegeiben a magyar gazdaosztály ellen éveken át felgyülemlett, azt mind felhasználták, felkapták az olcsó hus olcsó jelszavát és elhomályosítják ezt a tisztán közgazdasági kérdést, a melyet nekünk, a kik hus és egyéb gazdasági termények dolgában tényleg Ausztria éléskamrája vagyunk, a mint helyesen mondta a t. előadó ur, egészen más szempontból kell megbírálnunk, mint az osztrákoknak. (Ugy van! Ugy van! a baloldalon.) Mély sajnálattal látom e küzdelemnek elfajulását, a mely tulaj donképen még ma sem ért véget. Szterényi József: Ugy van, sajnos! PajZS Gyula : Legfeíjebb a legutóbbi időben láttunk némely tünetet, a mely némileg biztat arra, hog}^ már elérkezünk ahhoz a ponthoz, a mikor az egyik és másik oldalról objektív mérlegelés tárgyát fogja képezni a kérdés, és kiegj^enlitődnek az ellentétek, elkopnak azok az élek, a melyek eddig a kérdést a közérdek igaz hátrányára, sajnos, elhomályosították. Itt van, — nem akarok rá bővebben reflektálni, mert hiszen a t. előadó ur tegnap már megtette — itt van a gyáriparosok országos szövetségének legutóbbi nyilatkozata, a melyet elnöke részéről hallottunk, és a melyből csak egy kérdést akarok kiragadni, azért, mert ez a kérdés képes kaptiválni azt, a lei nem foglalkozik behatóan magával az ügygye], és aztán képes talán igazat adni a gyáriparosok azon álláspontjának, hogy tessék, nézzék, a gazdák arra hivatkoznak állandóan, hogy mi a kartellekkel rontjuk, emeljük az árakat és okozzuk a drágaságot, holott bebizonyítjuk, hogy mindazon iparterményekre nézve, a melyek elsőrendű szükségleteket képeznek, tehát a szövőiparczikkekben stb., semmiféle kartell nincs. Igaz, hogy ezekben nincs kartell, de hát mi van 1 Van czukorkartell, vagy volt és lesz, meg van a répatermelők rajonnirozása vagy lebüincselése oly módon, hogy nem szabad és nem lehet mozdulniuk, hanem oda kell menniök és termelniök, a hová a gyárosok részéről be vannak osztva, vagy be lesznek osztva, ott van a vaskartell, a műtrágyakartell, a biztosítási kartell, hogy nem szabad más társulathoz mennem biztosítani semmiképen, mert ha elmegyek az egyiktől, a másiknak nem szabad hogy elfogadjon ; ott van azután a bank-kartell, a mész-kartell, a tégla-kartell, a juta-kartell, mind oly kartellek, melyek megdrágít-