Képviselőházi napló, 1910. II. kötet • 1910. szeptember 27–deczember 10.
Ülésnapok - 1910-49
364 í9. országos ülés 1910 deczember 1-én, csütörtökön. közbeszólások, a melyek horvát nyelven lévén mondva, előttem érthetetlenek voltak. Ezért használtam azt a figyelmeztetést. A mi Justh János t. képviselő ur felszólalását illeti, először is teljes mértékben hozzájárulok ahhoz, a mit tisztelt elnöktársam mindjárt a felszólalás után itt az elnöki székből kijelentett. Csak azt akarom még hozzáfűzni, hogy mikor én tegnap az ülés végén, tekintettel az idő előrehaladottságára és a ház kimerültségére, az interpellácziók előterjesztésére vonatkozólag kérdést intéztem, egyhangú kívánsággal véltem találkozni arra nézve, hogy az interpellácziók -dhalasztassanak. Én a ház ezen egyhangú megnyilatkozásában elsősorban az interpellálni kivánó t. képviselő urak beleegyezését is véltem feltételezhetni és arra nem is gondoltam, hogy esetleg az interpelláló t. képviselő arak akarata ellenére a többség elhatározásától tegyem függővé, hogy az interpellácziók elhalasztassanak-e. Ez csakugyan az interpellálás jogának lényeges sérelme lett volna. Nem tudom, hogy jelen voltak-e az interpellálni kivánó t. képviselő urak, de ha jelen lettek volna és bármelyikük nyilatkozott volna, ha azt a kívánságát fejezte volna ki, hogy interpelláczióját az idő előrehaladottsága daczára elő kívánja terjeszteni, magam kértem volna a házat, hogy őket meghallgassa. (Élénk helyeslés.) Következik a megkezdett vita folytatása. Szólásra következik ? Zlinszky István Jegyző: Pop Cs. István ! Pop Cs. István : T. ház ! Én a magam és pártom nevében kijelentem, hogy az indemnitási törvényjavaslatot nem fogadjuk el. Talán nem is kellene felszólalnom és elhatározásunkat indokolnom, ha a nyár óta, a mikor ugyancsak az indemnitást tárgyaltuk, nem merültek volna fel oly körülmények, a melyek fölszólalásra kényszerítenek. Á mikor itt az indemnitást tárgyalják és a mikor már valóságos irodalom fejlődött ki a körül, vájjon az indemnitás kérdése bizalmi kérdés-e, vag3 r pedig államszükséglet: ezen akadémikus tárgyalás közepette elfeledkeznek arról, hogy körülbelül tizenegy év óta itt Magyarországon felváltva, hol indemnitással, hol exlex-szel kormányoznak. A nélkül, hogy mélyebb okait kutatnám ennek a beteges jelenségnek, rámutatok arra, hogy egy kormány sem keresi meg az igazi okokat, hogy a kormányok jönnek és mennek egymás után, de egy sem okul a multak tapasztalatain és a mostani kormány sem okul a koaliczió igazán szomorú példáján. Megállapítja a pénzügymimster ur, hogy milyen szomorú hagyatékot vett át. Megállapítja, hogy három évi költségvetésben 300 millióval több a kiadás, megállapítja ezt a szomorú leltárt, de nincs határozott akarata azt mondani, hogy ime, én segíteni fogok és nem haladok azon a csapáson, a melyet ti kijelöltetek. Voltak szavak, a melyek reményt keltettek a szenvedőkben, de azok a dörgedelmes ígéretek, a melyek a választások idején elhangzottak, mind feledésbe mennek és kezdődik a kormánypártban, ugy a mint a koaliczió idején volt, a kompromisszumos eljárás. A többségben nincs egyöntetűség, hanem kezd paktálni, kompromisszumokat kötni épen a koaliczió egyes árnyalataival. Félek, hogy a jövő be fogja igazolni, hogy nem a körül lesz a harcz, hogy ki az általános titkos választói jog híve és ki nem, hanem az érdekek fognak összetűzni, és az egyik táborból a másik táborba átnyújtják kezüket egymásnak a merkantilisták, meg az agráriusok, ugy hogy érdekek szövetsége fog keletkezni és megfeledkeznek azokról a reformokról, a melyeket a trónbeszédben, programmbeszédekben, parlamenti beszédekben megígértek. Mondom, annyira akadémikus jellegű az a vita, hogy mi az indemnitást, hogy nyugodtan mondhatjuk, hogy az indemnitás olyan fortwursteln-féle, olyan továbbkinlódás. Nem jelenti azt, hogy valami kényszer hatása alatt kérnének rövid időre szóló felhatalmazást, mert annyira naiv embert nem találnak, a ki elhigyje, hogy önöknek tiz hónapos kormányzatuk alatt ne lett volna idejük arra, hogy költségvetést készítsenek, pláne a mélyen t. pénzügyminister urnak, a kiről készségesen elismerem, hogy egyik legkiválóbb pénzügyi kapaczitásunk, a ki már sokszor sok évig volt minister és a Id ismeri az államháztartás minden csínját-bínját. Róla nem hiszem, hogy nem készítette el a költségvetést, hanem egyéb akadályok voltak és ezek az akadályok mind mutatkoznak a kompromisszumokban. Vagyis, t. ház, ez a kormány csak tovább akarja tengetni az életét, mert nincs akarat, nincs elhatározás, hogy egyszer egy kompakt többség lépjen fel határozott programmal. Ezért mondom én, t. képviselőház, hogy az ilyen eljárás sokáig nem mehet. Ha mind ennek daczára felszólalok, teszem ezt azért, mert joggal mondhatjuk azt, hogy nincsen egyetlen nap, a melyen ujabb szenvedéseket ne okozzanak, ujabb törvénysértéseket ne kövessenek el a mi rovásunkra. Méltóztatnak emlékezni, hiszen az utóbbi időben nagyon gyakran olvashatták egyes lapokban, hogy a kulisszák mögött u. n. békéltetési tárgyalások folynak a nemzetiségekkel és különösen a román nemzetiséggel. És mi történt eddig ? A külső világ általánosan elfogadott elvei szerint, akkor, a mikor a felek tárgyalnak, •— igy volt ez nemcsak a jelenkorban, de az ókorban is — a tárgyalás ideje alatt szokás szerint armistitium van, megkímélik egymást a felek, béke van köztük. Ezek a békéltetési kísérletek nem velünk történtek, nem a románok választott képviselőivel, hanem másokkal. Mindennek daczára, mi, a kiknek erről tudomásunk volt, respektáltuk ezt, és ugy viselkedtünk, hogy ne legyen oka a mélyen t. ministereJnök urnak azt mondani, a mit mondott a bécsi tudósítások szerint, hogy t. i. mi vagyunk az okai annak, hogy a nemzetiségekkel a béke nem jön létre. Történtek olyan dolgok, a melyek vérlázítók, és ennek daczára nem jöttem azokkal ide a parlamentbe, csakhogy ne mondhassa a t. ministerelnök ur, hogy olajat öntök a tűzre. Magunkba fojtottuk a fájdalmat. Azt hittük, hogy azok a megrázó dolgok, a melyek kint