Képviselőházi napló, 1906. XXIV. kötet • 1909. február 13–márczius 9.

Ülésnapok - 1906-423

tói. országos ülés 19Ó9 február 19-én, pénteken. 183 hogy a képviselőház tagjait szuronyos bakákkal veresse szét. Három év leteltével épen e honvédség számára akar a képviselőház többsége a tárgyalás alatt levő 1051. számú törvényjavaslat szerint 12.500 főnyi ujonczot megszavazni. Ha semmi más oka nem lenne, már magában véve a visszaemlékezés erejének kellene kényszeríteni nemcsak engem, de legalább a függetlenségi és 48-as párt minden tagját, hogy oly honvédség számára, a mely a nemzet letörésére, a nemzeti vágyak elfojtására, a nemzet parlamentjének szét/veretesére használható fel királyi parancsszóval, mondom, hogy az ily honvédség számára ujonczot ne szavazzon meg. Történelmi tényeket letagadni, megtörtént dolgokat meg nem történtekké tenni nem lehet. (Mozgás.) A képviselőháznak tudatában kell lennie, hogy ha ugy mutatja ki a honvédság iránt érzését, hogy megszavazza ily honvédség számára az ujabb ujonczokat, akkor épen a nemzeti erő gyengítéséhez, a nemzeti vágyak csorbításához járul hozzá a parlament is a maga nagy hatáskörében. De t. képviselőház, azt hiszem más indokokból a többség el fogja fogadni a javaslatot. Rám most az a kötelesség vár, a házszabályok és a parlamenti szokás szerint, hogy megindokoljam a határozati javaslatot, a melynek megindokolására nekem a házszabályok a zárszó jogát biztosítják, a beszédem során előterjesztett határozati javaslatomat, (Mozgás és derültség a jobboldalon.) hogy »a ház az 1501. számú, az ujonczlétszám megállapítására vonatkozó törvényjavaslatot a napirendről leveszi, mivel az önálló magyar nemzeti bank felállításának biztosítása nélkül a nemzet érdekei elleni politikai bűnnek tartja az ujonczlétszám megállapítását és az ujonczok megajánlását«. Megvallom, t. képviselőház én ez ujonczlétszám megállapítása felett folyó vitát máskép képzeltem. Én azt hittem, hogy a honvédelmi minister úr parlamentáris kötelességének fogja tartani az elhangzott felszólalásokra reflektálni, hogy tiszta képet nyerjünk az egymással szembehelyezkedő érveknek kidomboritásával a politikai helyzetről katonai téren is. Nem tartom helyesnek és parlamentárisnak, hogy mikor a képviselők a maguk kötelességtudásával egyrészt az általános nagy politikai helyzetet világítják meg, másrészt specziális konkrét katonai panaszokat sorolnak fel, akkor a tárczának hivatalos vezetője, a. honvédelmi minister úr az elhangzott beszédekre egy szóval sem válaszol. Nekem akkor jogom van — és azt hiszem, ezt a jogomat konczedálják képviselőtársaim — a beszédemben felhozott összes állításokat a legteljesebb, megdönthetetlen igazságnak tekinteni. (Ellenmondás.) Azoknak a sérelmeknek, melyekre rámutattam, és a melyek részben politikai sérelmek, részben a katonaságnál történt súlyos, megtorlás nélkül maradt visszaélések, melyekre nézve a honvédelmi minister úrtól szíves felvilágosítást kértem, ezeknek a sérelmeknek a honvédelmi minister ur hallgatásában elismerését látom. Mindazok a súlyos visszaélések tehát, a melyekre rámutattam, melyeknek egy jogállamban előfordulniuk nem szabad, a minister ur hallgatásával beismerést nyertek. Mert, ha nem lennének igazak, ha ezek az állitások nem felelnének meg mindenben a valóságnak, akkor a minister urnak kötelessége lett volna abból a ministeri székből megczáfolni, és nem engedni, hogy megczáfolatlanul maradjanak, mert ezen állitások átmenve a köztudatba, a közvéleménybe, a hadsereg iránti ellenszenvet, mely meglehetős élénk és erős, még csak fokozni, növelni, erősíteni fogják. T. képviselőház! Mik voltak azok a sérelmek, melyeket felsoroltam, és a melyekre nézve a honvédelmi minister úrtól megnyugtatást vártam? Az egyik az volt, hogy a haditengerészetnél azokat a magyar katonákat, kik 1904. őszén vonultak be, jogtalanul, törvénytelenül mai napig még mindig visszatartották. Négy és fél év óta szolgálnak, teljesitik azt a rendkívül nehéz szolgálatot, elszokva a maguk polgári rendes foglalkozásuktól, és a négy éven túl, mert az ott a rendes szolgálati idő, már több, mint egy fél esztendeje a törvény nyílt parancsa ellenére, határozott alkotmányszegéssel a katonai hadvezetőség visszatartja őket. Azt hittem, hogy a minister ur lesz szíves néhány szóval megvilágítani, miféle indokok vezették a hadvezetőséget ennek a törvénytelenségnek elkövetésére. Kértem volt a minister urat, mert lelkemen viselem ezen magyar fiuk sorsát, hogy intézkedjék, hogy a hadügyministeriumból utasítás, parancs, rendelet menjen, hogy ezeket a magyar katonákat négy és fél esztendő eltelte után bocsássák haza. Hiszem, hogy a minister ur az ő általánosan ismert jóindulatával intézkedett is, de ennek nem lett foganatja, mert a katonákat mai napig sem bocsátották haza. Legjobb lett volna akkor, ha (a minister ur felállott volna és nyíltan, őszintén megmondta volna, hogy igaz, elismerem, hogy sérelmes, a mit felhozott, elismerem, hogy orvosolni kellett volna, én részemről meg is tettem mindent, de — fájdalom — a hadseregnek mai szervezete, a hadvezetőség mai beosztása szerint az én szavam a pusztán elhangzó szó, és nem volt foganatja az én közbenjárásomnak. Én nem azt mondtam beszédemben, uem azt állítom most sem, hogy a minister urat terhelné e kérdésben felelősség. De a mi szerencsétlen közjogi helyzetünk folytán nem lévén közvetlen alkalmunk felelősségre vonni a bűnöst, a ki a jelen esetben a hadügyminister, a parlamentarizmus elvénél fogva én csak a honvédelmi minister ur közvetítésével, a hozzá intézett kérés közvetítésével tudok ezen kérdésben a megsértett nemzeti igazságért elégtételt szerezni.