Képviselőházi napló, 1906. XXI. kötet • 1908. szeptember 22–deczember 1.

Ülésnapok - 1906-373

172 373. országos ülés 1908 győződtem arról, hogy a t. ház tagjai között milyen nagy ellentétek vannak politikai felfogás és világnézlet tekintetében. Issekutz Győző t. barátom beszédemet még felszólalás tárgyává is tette és tiltakozott az ilyen, szerinte reakozionárins nézetek hirdetése ellen, a mely nézetek talán azért birnak némi fontossággal, mert azokat nemcsak én hirdetem, vagy egyik-másik képviselőtársam szintén osztozik azokban, hanem úgyszólván azok a levegőben fekszenek és különösen a fiatalabb nemzedék egyrésze ezeknek a reakczionáriusoknak hirdetett nézetek hivének vallja magát. Magától értetődik, hogy én nem akarok itt t. barátom beszédével utólagosan polémiát kezdeni, de ezek a nézetek tipikusak és annyira jellemzők egy bizonyos korszaknak a gondolkozásra, hogy személyes vitatkozás nélkül is lehet azokkal tisztába jönni. Hogyha én ezen nézetekkel szemb?.n kifejtem az enyémet, nem hiszem, hogy tisztán személyes nézetről legyen szó. Hiszen éppen az a magasztos vonása az emberi kultúrának, hogy olyan embereket, a kik nem is ismerték egymást, közelebb hoz és megteremti a szellemi alapokat a közös munkára és a közös czélokra. Azt hiszem, hogy mindenkinek, a ki politikai dolgokkal foglalkozik és kell, hogy legyen bizonyos világnézete, a melyből kiindulva, azon dolgokat megitéli. Ez semmiesetre sem jelenti azt, hogy legyen mindenkinek egy rögeszméje, a mely szerint a világot hamis látószög alatt lássa és azt sem jelenti, hogy az életet domgaszerűleg klasszifikáljuk, hanem, hogy a személyes tapasztalatok és megfigyelések, melyek révén az életet megértettük, bizonyos rezidiumot kell, hogy létrehozzanak, a mely az életet úgyszólván in nuce és azon személyes tulajdonságok sugártörése alatt mutatja, a melyeken keresztül az életet egyáltalában láthatjuk. Teljesen objektív és személytelen nézetekre egyáltalában nem tehetünk szert, mert nézeteink magukon viselik a személyiség vonásait és az se lehet biztos jele a nézetek helyességének, ha azokban mások is osztozkodnak. Mert hiszen tudjuk, hogy Hegel szerint az emberi fejlődés antitézisekben mozog és az egyik szellemi áramlat az egyik, a másik pedig a másik végletbe csap át, és csak kétszeres tapasztalat utján szokta az emberiség a helyes utat, a Hegel-féle szintézist megtalálni. Mindazonáltal minden nemzedék számára nem marad más hátra, minthogy a maga utján tovább haladva, azokat a nézeteket képviselje, a melyeket helyeseknek itél. Majd megmutatja a történet, hogy ezen nézetekben mit lehet mint maradandót az emberiség kulturkincstárába elhelyezni és mit kell, mint mulandót és értéktelent, félretenni. Jelen fejtegetéseim czélja, hogy kifejtsem azokat a nézeteket, a melyeket a politikai élettel szemben táplálok. Teszem azt képviselői jogomnál fogva, mert azt hiszem, hogy előnyös, ha ezen nagy elvi kérdéseket különböző oldalról fejtegetjük, mert ez kölcsönös megértésre vezethet és megszilárdítja azon alapokat, a melyeken a kölcsönös munka és tevékenység tovább haladwember 20-án, pénteken, hat. Magától értetődőleg nem fogom a törzsöröklési jogot újból per longum et latum fejtegetni, hanem meg akarom jelölni azon általános kereteket, a melyeken belül ennek az institucziónak is helye van. Ha egy világnézetet akarunk kifejtem, meglehetősen mélyen kell ásnunk. Hiszen a világnézetnek alapkövei azonosak az emberiség legfőbb kérdéseivel. En részemről azt hiszem, hogy minden világnézetnek előnyére válik, ha a keresztény vallás tanai mellette vannak, még pedig nem egyházi okokból, hanem tisztán azért, mert meggyőződésem szerint a keresztény vallás tanai rendkívül szocziális természetűek. A parancs, hogy szeresd felebarátodat, mint tenmagadat, a szocziális életre áthozva, nem jelent egyebet, minthogy az önző, individuális természet rovására történő kompromisszumok nélkül, élet ember és ember között egyáltalában lehetetlen. Mindazonáltal nem lehet kétséges, hogy ez a valláserkölcsi parancs nem képez elég precziz formulát, hogy annak a segítségével a modern társadalmi élettel szemben egy teljes áttekintést nyújtó álláspontra jussunk. Igaz, hogy pl. Bismarck a maga nagy szocziálpolitikai művét, a munkásbiztositást »Practisckes Christentum«-nak nevezte, de ez inkább egy konkrét dolognak általános fogalommal való megjelölése. A világnézeteknél azonban azt hiszem, olyan fogalomból kell kiindulnunk, a mely magában véve olyan megvilágító természettel bir, hogy valóban mint a fejlődés kulcsa, mint alap és vezérgondolat szerepelhet. Ha az emberiség fejlődését figyelemmel kisérjük, látjuk, hogy az két nagy ellentétben mozog. Az egyik a szélső individualizmus, a mely különnböző korszakokban más és más formában de mégis lényegében nagy azonossággal jelentkezik. Ez az individualizmus különösen a nagy franczia forradalom óta bírt nagyobb befolyással a közalakulatokra. A gazdasági téren ez az individualizmus a klasszikus nemzetgazdaság tanaiban és utóbb azután az u. n. manchesteri tanokban, nyerte a maga kifejezését. Ennek az individualizmusnak az ellentéte mai korunkban a szoczializmus. Nálunk még mindig vannak az individualizmusnak feltétlen bivei és tényleg, meggyőződésem szerint is, az individualizmus alapja megdönthetetlen. A nxig emberek élnek, a míg emberek küzdenek, mindig szükség lesz a társadalmi szervezetnek olyan formájára, a mely az individulalis erőt a maga lényegében nem alterálja, a mely ezen individuális erő számára szabad mozgási kört követel, hogy az ember küzdhessen, sikerek után indulhasson, remélhessen és az életnek azt a dus tartalmat adja, a mely az életet egyáltalában életre érdemessé teszi. Igaz, hogy talán csak nagyon kevesen fogják e nagy szabadságnak teljes hasznát húzhatni, de az még sem nélkülözhető, mert a nélkül az emberi fejlődés megáll. Mindig kell hogy legyenek olyanok, a kik az életlehetőségek csúcsait elérik, legyen