Képviselőházi napló, 1906. XIX. kötet • 1908. május 20–junius 4.

Ülésnapok - 1906-337

372 337. országos ülés M rabok segélyezésére fordítandók. Alig telt el néhány év a büntető törvény életbeléptetése után, a midőn a Tisza Kálmán-féle pénzügyi rendezések kezdődtek. Tisza Kálmán minden módon keresztül akarta vinni az adóreformot, hogy a pénzügyi egyensúly helyreálljon. A midőn azonban mégis kellett fogházakat, börtönöket és államfogházakat épiteni, kapta magát a törvényhozás és már az 1884 : XX. t.-ozikkben egész kedélyesen kimondotta, hogy a büntetési alapból 500.000 forintot elvesz és ezt az összeget nem javitóintézetekre és rabsegélyezésre fordítja, hanem abból börtönöket és fegyházakat épít. De még mindig sokalták a megmaradó összeget javítóintézetek és rabsegélyezés czéljaira és 1887-ben már uj törvényt hoztak, a melyben azt mondták, hogy a büntetési pénzeknek csak egy negyedrésze fordítható erre a czélra, a többiből pedig letartóztatási intézetek építendők és tartandó karban. Azonban még ez is sok volt, 1892-ben még ezt az egy negyedrészt is elvették a rabsegélyezéstől, a mennyiben az 1892 : XXVII. t.-cz. 3. §-a egészen a miniszterre bízza, hogy mennyit adjon a büntetési alapból rabsegélyezésre és javítóintézetekre, rábízza, adjon annyit, a mennyit akar. Hogy minisztereink alig adtak valamit, azt az eredmények mutatják; és itt szemrehányással vagyok bátor illetni az igen t. igazságügyminiszter urat is ; ha felütöm a költségvetését, azt látom, hogy a büntetési pénzekből 1,080.000 korona irányoztatik elő; ebből rabsegélyezésre és javítóintézetekre azonban összesen csak 62.000 korona lesz fordítandó, holott a büntetőtörvény intencziója szerint az egész büntetési alap arra a czélra lenne felhasználandó, hogy a rabsegélyezés íntenzive folytattassék. Nézetem szerint a kormánynak, élve az 1897 : XXVII. t.-cz. 3. §-ában foglalt felhatalmazással, a büntetési pénzek legnagyobb részét erre a czélra kell fordítania, a melyre azok eredetileg szolgálnak. En nem is ugy képzelem, hogy pénzt adjunk annak a rabnak, én ugy képzelem, hogy a visszaeséstől megóvjuk, hogy mikor arra a rabra elkövetkezik a szabadulás úgynevezett várvavárt órája, mikor kiszabadul a fogházból és ott áll a nagy világban, hova egy pár évi fogház vagy börtön után esetleg dermedő hidegben kibocsátják, a midőn nincs módja, még ha akarna is javulni, hogy munhához lásson, a midőn egy bizonyos mértékben azon rendszeres életmód és ellátás folytán, a melyet a fogházban kapott, az energiája is megrokkant és nem képes annyira ellenállni a lelke, a teste azoknak a fáradalmaknak, a melyeket addig el keU szenvednie, a míg magának munkát talál: akkor keU rabsegélyezéssel segítségére sietni az ületőnek, nem pénzzel, hanem természetbeni segítséggel, nevezetesen elhelyezni, ugy mint külföldön vannak, a dologházakban, a hol évekig is munkát talál az a kiszabaduló rab és a maga exisztencziáját biztosíthatja, a tisztességes emberek sorába léphet. (Elénk helyeslés balfdől.) En a legnagyobb elismeréssel vagyok az igazságügyminiszter ur iránt, mert tudomásom van június 2-án, kedden, arról, hogy a patronázs tekintetében mindent, a mit egy igazságügyminiszter ezen nagy czél elérése iránt megtehet, megtesz ; tudomásom van arról, hogy a pécsi rabsegélyző kongresszusnak azon óhajait, melyeket ottan kifejezett, figyelembe veszi és minden tekintetben odatörekszik, hogy egyfelől a gyermekvédelem, másfelől a patronázs a maga egészében, a maga teljességében életbe lépjen. Ettől függ ennek a büntető-novellának a sikere. Nem szabad azonban mindent rábízni a társadalom közreműködésére. Nem vagyok itt bizalmatlan, t. igazságügyminiszter ur, a társadalom iránt; sőt bátor vagyok szives figyelmébe hívni, hogy én ezeknél az intézményeknél a legnagyobb készséggel és örömmel fogadom el a társadalom közbenjárását, mert hiszen tulajdonképen annyi tisztviselőt, annyi felügyelőt nem is lehet alkalmazni; azonban igen nagy súlyt helyezek arra, hogy azok a kormányzati és törvényhozási alkotások, a melyekről maga az indokolás is nyilatkozik, — mert hiszen maga az indokolás is azt mondja, hogy ugy társadalmi, mint kormányzati és törvényhozási intézkedések szükségesek — minél előbb életbe lépjenek. (Élénk helyeslés a baloldalon.) Ugyanis tudjuk azt, hogy a mi társadalmunk természete és általában a nemzeti jellegünk az, hogy mi tudunk lelkesedni kulturális, humánus, nagy nemzeti eszmékért, de a lelkesedésünkben nagyon kevés az állhatatosság, és a mikor valami eredményhez az időknek egy bizonyos fatális telese szükséges, nem győzzük az eredményt kivárni, hanem hamarosan elcsüggedünk és nagyon sok közérdekű akczió fulladt már el a fáradt közöny posványában, miután nem láttuk mindjárt az eredményt, és így szalmaláng módjára lobogó lelkesedésünk hamar alábbhagyott, a társadalom az akcziót annak közepén félbeszakította. Ezt azért hozom fel, mert arra akarom kérni az igazságügyminiszter urat, hogy akármilyen szívesen fogadjuk a társadalom nélkülözhetetlen segítségét, mégis a legnagyobb ingerencziát a kormányzatnak tulajdonítanám. Lehetséges, hogy ennek a büntető-novellának nem lesz az első években az az eredménye, — mert ezekkel sem fogunk mindjárt eredményt elérni — hogy a kriminalitás apadjon. Hiszen emlékezzünk vissza, hogy Csemegit is megvádolták azzal, hogy a feltételes szabadlábra helyezés a visszaesést növelte, a midőn Csemegi egyik beszédében erélyesen megfelelt, hogy t. i. nem a feltételes szabadlábra helyezés, de az általános erkölcsi romlás csinálja a visszaesést és a kriminalitás szaporodását. Lehet, t. ház, hogy ennek a noveUának nem lesz meg mindjárt az első évben az az eredménye, a melyet várunk tőle a kriminalitás apasztására, azonban ezt a törvényjavaslatot én olyan nagy konczepcziójú, olyan nagyszabású javaslatnak tartom, a mely, nézetem szerint, egyik legszebb része azon nagy és gazdag programmnak, a melyet az igazságügyminiszter ur tárczája iménti költségvetésekor az ország elébe tárt. Ennélfogva én a