Képviselőházi napló, 1906. XVII. kötet • 1908. márczius–április 10.

Ülésnapok - 1906-293

293. országos ülés 1908 márczius 18-án, szerdán. 31 ur semmi egyebet nem tenne, csak kimutatná azon összegeket, a melyeket gr. Tisza István fordított bukása idején a sajtóra és a sajtóirodákra s ha aztán kimutatná az utolsó fillérig s egyetlen tételt nem elhallgatva, a mit a Wekerle-kormány fordit e czélra : akkor részben meglátná az ország azt, hogy miért bukott meg Tisza István és miért van ennek a kormánynak a kvóta emelése után is még mindig olyan kevés ellenzéke ? Lehet ezekkel az eszközökkel ideig-óráig a közvélemény szemét bekötni; lehet elhallgattatni, lehet más irányba téríttetni, lehet bizonyos értéktelen politikusoknak, ha ilyenek vannak, nagy dicshimnuszokat zengedeztetni; lehet azokat nagy államférfiaknak kikiáltani, de az mind igen rövid ideig tart; annyi ideig, a mig a pausáléban tart. Tovább egyáltalában nem tart; az idők elfújják azokat és akkor egész meztelenül állanak ezek a viszonyok, sőt a jövendő kormányok is kiássák ezen dolgokat és egész szépen rájuk találnak. Innen van az, hogy minden kormány szidja az előzőt és minden baj okául az előző kormányt állítja oda és akárhány kormány jön utána, az mind igy tesz az előzővel. TJgy látszik, hogy ha a szemetesládákat felforgatják, mindegyik kormány talál az elődjénél annyit, a mennyiből ő maga is megélhet egy néhény. esztendeig. Engem ezek a dolgok egyáltalában nem állítanak meg az utamban ; nem is érintenek, nem is izgatnak. Annyira hozzászoktam és az egész közvélemény is annyira hozzászokott, hogy akármit lehet már csináhii, irni, beszélni. Sőt épen ezért nagyon erős, nagyon becsületes, nagyon tisztességes államférfiak és nagytehetségű államférfiak szava sem nyom annyit, mint régen, mert a közvélemény kételkedik annak igazságában is, épen azért, mert nem tudja tisztán meglátni, melyiknek van igaza, és melyikről állítják csak azt. T. képviselőház ! Nem érdeme miatt, hanem egy felcsillámló mozzanat jellemző volta miatt tértem ki beszédem elején e dolgokra, viszonyokra. Sokkal súlyosabb dolgokra nem tértem ki, még sajtópört sem inditottam mindegyik ellen ; de ha épen oly időben, a mikor a magyar ellenzék a legnagyobb harezokban csekély számával itt helytáll, oly nagy kérdésekben, a melyek miatt három évig felforgatta épen ez a többség az ország közállapotát, a mely ezért lelkesedett, ha épen akkor, a mikor 18 üléses vitát csinálunk, és a horvátokat nem eresztjük az általános vitába, a nemzetiségiekkel szemben pedig a magyar álláspontot a legteljesebb mértékben és erővel képviseljük, ha ilyenkor csinálnak ily dolgokat, támadnak, gyanúsítanak, piszkolódnak : akkor a t. kormány talán nem fogja rossz néven venni, ha az ellenzék, ha majd számosabb lesz, — mert lesz, hála Istennek — talán kissé erősebb eszközökkel, még erősebb eszközökkel is fogja megmutatni a maga erejét és lógja visszaverni mindezeket a támadásokat. A lefolyt vitában egyetlenegy oly vitapontot sem intézett el a ház, a melyet a vita elején felvetettünk, ügy vagyunk a vitatkozás területén, a mint megkezdtük, és azóta nem győződött meg senki sem, a ki nem volt meggyőződve, és megmaradt mindkét fél a maga meggyőződése mellett. Ebben a tekintetben a t. többség is hozzájárult a mi munkánkhoz, a mikor a minisztereken kivül oly kegyetlenül gyenge védelmezőket állított ki a csatatérre és azokat is már oly régen, és itt a vezérek, az alvezérek némán maradtak. Talán van benne része a néppártnak, az alkotmánypártnak is, mert mi szerettük volna, ha megismertük volna a néppárt véleményét, akármilyen irányban : mellette van-e a revíziónak, vagy ellene í helyesli-e annak itt benyújtott formáját, vagy nem ? módosítani kivánja-e, szigorítani, vagy enyhíteni ? Úgyszintén az alkotmánypárt részéről is szerettük volna ezt; de ott legalább pótolták a hibát, mert a belügymimszter ur kimerítő, és a kérdést egészen felölelő beszédet tartott. A pártviszonyok azonban ma olyanok, hogy a függetlenségi párti ellenzéket és a független pártot hagyják vitatkozni egymással, a mig tetszik. Ha kvótáról van szó, közös vámterületről, házszabályrevizióról, majd ha a létszámemelésről lesz szó, ha majd a tiszti fizetéseket kell emelni, mindig a függetenségi vezérférfiak szerepelnek. Nagyon is szívesen. Egyszer Ugron Gábor, egyszer Okolicsányi László, egyszer Hoitsy Pál, mindegy, a változat lehetséges, de ezek mind a függetlenségi pártból kerülnek ki, hogy minden alkalommal csak azok nyeljék le a kérdést, vitassák végig, kik mindennek ellenkezőiért harczoltak, mióta ezen parlamentben helyet foglaltak. Én azt hiszem, hogy a túloldalon ülő igen t. 67-es pártok jobban csinálják a maguk dolgát, mikor nem teszik meg azt a szívességet, hogy itt jobbra és balra beszédeket raktározzanak el a naplóba, a melyeket azután reájuk lehet olvasni. Ámde azután, ha azt a többséget bizonyos bajok érik, ha nimbusza megcsökken, ha az ország kérdésekkel van tele, akkor önmagukra méltóztassanak vetni. Sohasem láttam még koalicziót akként, hogy annak összes előnyeit, személyi kérdésekben, befolyásban, hatalmi részesedésben, bizottsági tagságban, politikai helytállásban mindenütt a kisebb pártok, pláne egy többség mellett az oldalsó pártok élvezzék és foglalják el, a nagy többségnek pedig kizárólag az a szerep jusson, hogy a kellemetlen kérdéseket többségi szavazatával intézze el, a vitatkozást vegye fel és a maga következetlensége mellett állítson fel a maga kebeléből szónokokat, Én nagyon szívesen vettem volna, ha azon oldalról felszólalnak, de nem. szólaltak fel sem mellette, sem ellene. A mit erről az oldalról felhoztak, azzal nem is foglalkozom, azt elég volt egyszer meghallani, nem akartam még egyszer el is olvasni, nem is olvashattam volna el, ha bizonyos részét csak a hírlapi közlésekben kerestem volna. A vita megmaradt azon a határvonalon, a melyen volt. A vitapontok ugyanis a következők voltak. Először is az, ha vájjon ennek a többségnek