Képviselőházi napló, 1906. XVII. kötet • 1908. márczius–április 10.

Ülésnapok - 1906-300

218 3üO. országos ütés 1908 márczius 28-án, szombaton. véért, részben pénzügyi félelemből, részben pedig tapintatossági kérdésekből, a melyeknek azonban legnagyobb része sohasem tapintat volt, banem nemzeti megalázkodás és gyávaság. (Ugy van! balfdől.) Nagy György: Szivarvégekkel akarják őket kifizetni! Rátkay László : El kell ismernem, bogy ebben a kérdésben minden elődje közt legméltányosabban Széll Kálmán volt miniszterelnök járt el. 1901-ben kiadott rendelete foglalkozott a segély kérdésével legalaposabban. A t. báz engedelmével ismertetni fogom a rendelet egyes részeit. Bevezető szavaiban maga a miniszterelnök is beismerte akkor,hogy a mit adhat.ez nem egyéb, mint alamizsna. Szó szerint igy hangzik e rész : — Igyekezetem odairányul, hogy ezen, igazán csak alamizsnától vagy inkább erkölcsi elismeréstől senki sem essék el, kinek erre jogos igénye van. — Előrelátható volt, mikor a rendelet ezeket a szavakat viseli a homlokán, hogy az valóban nem lesz egyéb, mint alamizsnaadás. Miután interpellácziómnak egyik része azt is fogja kérni a miniszterelnök úrtól, hogy most, mikor a t. miniszterelnök ur jogelődje által kiadott rendelet ezen részei a gyakorlatban, különösen az utóbbi időkben, mikor a halálozások már szinte megdöbbentők, pénzügyileg nem veszedelmesek többé, a rendelet hiányos intézkedései mentül előbb orvosolva legyenek és a nemzet becsületének elég legyen téve. A t. ház engedelmével, tekintve az idő előrehaladott voltát, a lehető legrövidebben fogok rámutatni a rendelet sérelmes intézkedéseire. (Halljuk ! Halljuk!) Farkasházy Zsigmond: Sokkal szivesebben hallgatjuk, mint a házszabályreviziót. Rátkay László : T. ház ! Négy része van ennek a rendeletnek. Az egyik a segélyösszeg nagyságáról szól, és itt méltóztassék megengedni, hogy felolvassam, mennyit kapnak a régi honvédek. A tábornokok 4000 koronát, az ezredesek 960 koronát, az alezredesek 916 koronát, az őrnagyok 720 koronát, a századosok 624 koronát, a főhadnagyok 552 koronát, a hadnagyok 504 koronát, az őrmesterek 144 koronát, a tizedesek 96 koronát, és a közvitézek 72 koronát. Sümegi Vilmos : Ez már igazán szégyen. Rátkay László : Még azt is mondja a rendelet, hogy a kik világtalanok a közvitézek közül, azok még 36 korona évi pótlékban részesülnek. Talán kinálkoznék itt nekem alkalom arra, hogy összehasonlításokat tegyek ezen szomorúan és nevetségesen csekély összegek és büdzsénk egyéb fényüzéses és pompázó részei közt. De én a helyzetet nem akarom kiaknázni. Az én czélom nem az, hogy gúnyt vigyek ebbe a kérdésbe, az én czélom felrázni a nemzetnek és a törvényhozásnak férfias becsületérzését és mentül előbb segíteni. (Élénk helyeslés balfelől.) Ezen rendeletnek van egy másik hiánya is, és pedig az, hogy az igazolás kérdését, — ha jól emlékszem, és aligha csalódom, bár magában ä rendeletben világosan nincs benne — lezárták, és ma már nincs is megengedve. Pedig ne méltóztassék azt hinni, hogy ma már, 60 évvel a szabadságharca után, nem lehet olyan aggharczos, öreg honvéd, ki teljes joggal ne kívánhatná az igazolást, előadván, minő oka volt annak, hogy eddig nem kérte. Az eleven életből magam tudok példát, hogy egy, nem is közvitéznek, hanem főhadnagyi rangban levő agg honvédnek, a mig öt élő gyereke volt, mind jó kenyérkeresettel, a kik oly kényelemben tartották el édes atyjukat, hogy eszébe sem jutott a segélyért folyamodni. A balsors azonban egyenkint ragadta el tőle mind az öt fiát, és most itt áll az öreg minden segedelem nélkül, és vele szemben itt van a rendelet tilalma, a mely abból indul ki, hogy 60 év elmultával, lehetetlen, hogy még valaki legyen, ki az igazolás kérdésével jogosan előjöhessen. Ez az egyik hiánya ennek a rendeletnek, és ezen is segíteni kell. Meg kell adni az engedélyt és módot az igazolásra, méltóztassék megadni. Hiszen lehet, hogy azok, a kik illetéktelenek, a kik netalán jogtalanul kérnék a segélyösszeget, meg ne kapják, de méltóztassék arról is gondoskodni, hogy olyan, a kik tényleg és valóban 48-as aggharczos volt, ne zárja le azzal a tudattal szemeit, hogy a nemzet hálátlan volt irányában. (Helyeslés.) Van ennek a rendeletnek egy másik hibája is és ez az özvegyi kérdés. Széll Kálmán volt mmiszterebiök ur rendeletébe — mert ismétlem, ebben a kérdésben ő volt ki a legnagyobb gondoskodással és szeretettel volt a régi agghonvédek irányában — egy hiba csúszott be az özvegyi igazolás tekintetében is. A rendelet azt mondja, hogy csak az az özvegy kaphat segélyösszeget férje halála után, a ki 1848—49-ben lett annak törvényes nejévé. Ezt is igazolni kell anyakönyvi kivonattal. Azt méltóztatnak tudni, hogy 1848-ban olyan rendezettek voltak a viszonyok, hogy a jegyeseknek volt idejük bemenni a plébániákra vagy egyéb anyakönyvi hivatalokhoz ? Hiszen azt sok helyen nem is lehetett megtalálni. De ez még csak kisebb része a dolognak ; a fő hiba az, hogy csak azok az özvegyek kapnak segély dijakat, a kik 1848—49-ben mentek férjhez. Pedig az ötvenes években, az üldöztetés napjaiban, a nyomorúságban, mikor verejtékben, vérben, éhezve gázolt a honvéd, az, a ki megosztotta az ilyen üldözöttel a nyomorúságot, az nagyobb hős volt, (Ugy van ! Ugy van ! balfelől), ez nagyobb hősiesség volt, (Ugy van ! ügy van !) mint a csatamezőn elhalni a dicsőség sugarában. Ezeket sem lehet kizárni a segélyből. Meg kell találnunk a nagylelkűségnek és az igazságosságnak módját ebben a tekintetben is. (Élénk helyeslés.) SzéU Kálmán volt miniszterelnök ur rendeletének a temetkezésekre vonatkozó része szerint, a ki egy honvédet eltemettet és később utólag folyamodik, 30 koronát kap temetkezési dij fejében. Most megtörténik, magam is tudok esetet, itt van nálam egy egész sereg levél, pl. Rima-