Képviselőházi napló, 1906. XVI. kötet • 1908. február 21–márczius 14.

Ülésnapok - 1906-283

283. országos ülés 1908 márczius 5-én, csütörtökön. 237 Barna t., képviselőtársam képvisel. (Zaj és ellenmondások a baloldalon.) Ezeket akartam a magam szempontjának igazolására felhozni. Elnök: Szólásra következik? Gr. Thorotzkai S/Siklós jegyző: Bella Mátyás! (Zaj.) Elnök : Csendet kérek! Bella Mátyás: Azon okok közt, t. képviviselőház . . . (Folytonos zaj.) . . . melyek Nagy Emil indítványának védelmére felhozattak, (Halljuk! Halljuk!) rendesen . . . Elnök: Csendet kérek, t. képviselő urak. ISÍem hallom a szónokot. Méltóztassanak helyüket elfoglalni. Bella Mátyás . . . három argumentumot hangoztatnak a legerősebben: a horvát veszedelmet, a nemzetiségi veszedelmet és a szocziális veszedelmet. Ezeknek érdekéből a magyar képviselőház szólásszabadsága feltétlenül megszorítandó. A javaslat ellen felszólalók ezen indokokat nem fogadták el és egész okszerűen azt állítják, hogy sem a horvát kérdés, sem a nemzetiségi kérdés, sem a szocziális kérdés nem a házszabályok módosításával és revíziójával orvosolandó, hanem más utón. A függetlenségi disszidensek érvei között leggyakrabban található az, hogy a házszabály a magyar alkotmány védőbástyája, biztositéka és hogy egy ilyen biztosítékot a magyar ember kezéből kiragadni és őt Bécscsel szemben az ellenállás fegyverétől megfosztani nem szabad. Hivatkoznak a disszidensek a hatalmas függetlenségi párt tradicziójára, a mely jiárt a szólásszabadságért vivott harczokban edződött meg, nőtt nagygyá, sőt ennek a harcznak, küzdelemnek köszönheti, hogy a hatalmat most magához ragadta. Hivatkoznak azon dicsőséges küzdelmekre, melyeket ezen párt a Tisza István-féle házszabákyrevizióval szemben vivott, hivatkoznak végre a függetlenségi párt lelkiismeretére és múltjára, mondván, hogy, ha a házszabályokban lefektetett szólásszabadság szentség volt eddig, legyen az szentség most is. Ennek ellenében azt mondják, hogy most más időket élünk, más volt a helyzet akkor és más most. Akkor nem volt horvát obstrukczió. nem volt nemzetiségi veszedelem, nem volt szocziális veszedelem. Én nem szándékozom ezen dolgokkal foglalkozni, a multak emlékeit felidézni, nem akarom a határvonalat megvonni a függetlenségi párt régi és mostani magatartása között, nem akarom a függetlenségi párt következetlenségét szem elé állítani, mert hiszen a következetlenség politikájának vádja daczára is csak kiáltó szó volna szavam a pusztában. Ezen feladatot különben az eddigi felszólalók alaposan elvégezték és én ellenségeimet tényleg nem is tudnám olyan kegyetlenül megkínozni, mint a hogy ezt ők megcselekedték. Azon érvek tarthatatlanságát akarom most bebizonyítani és a képviselőháznak bemutatni, a melyek a vita alkalmával elhangzottak az indítvány mellett. A revízió gondolata lehet, hogy nem uj keletű, sőt régi keletű, de maga a kivitel meglepetésszerű és váratlan volt. Nem volt ezen javaslatra előkészítve sem a képviselőház, sem a közvélemény. Ezen utóbbira alaposan ráczáfolt a javaslat támogatóinak azon állítása, hogy a házszabályrevizió szigorítását a közvélemény követeli. Se szó, se beszéd, egyszerre csak a nyakunkba szakadt a revíziónak ezen nem remélt, nem kívánt módosítása. Mag indítvány benyújtója, Nagy Emil t. képviselőtársam, ha jól emlékszem, oda nyilatkozott, hogy a javaslat, illetőleg az indítvány megszerkesztése postamunka volt; el is hiszem; meg is látszik rajta és a mit a ház egyes tagjai minden bizalmatlanság és félreértés elkerülése végett tudomásul vesznek. Alig tudtunk felocsúdni a meglepetésből és mindenkinek önkénytelenül ajkára szökött a kérdés: Milyen javaslat ez, kinek kell, ki lappang mögötte, mi lappang mögötte ? Egyelőre nem jelentkezett a védelmére senki és nem ajánlotta senki, és a javaslat sorsának bizonytalansága végre nyilatkozatra késztette gróf Andrássy Gyula belügyminisztert. Akkor már az Eötvös Károly tréfás kérdése, hogy ki ez a Nagy Emil, egy kissé megkésve jött, mert akkor már tudtuk, hogy ki az a Nagy Emil, tudtuk, hogy Nagy Emil az gróf Andrássy Gyula. (Igaz! a középen. Zaj. Elnök csenget.) Tudtuk már akkor, hogy Tisza István elárvult indítványának a belügyminiszter ur az örökbe fogadó mostoha édesapja. A belügyminiszter ur a módosítást magáévá tette, megindokolta, megtámogatta és állását kötötte hozzá. Ugyanazt cselekedte meg a t. vallás- és közoktatásügyi miniszter, sőt némelyek állítása szerint a t. miniszterelnök ur is bólingatott hozzá, mások szerint a t. miniszterelnök ur nem bólingatott hozzá, elég az hozzá, hogy fel volt vetve a pártkórdés, vagy ha ugy tetszik, a kabinet-kérdés, de azért ne méltóztassék azt gondolni .... (Zaj.) Elnök (csenget): Csendet kérek, t. képviselő urak! Bella Mátyás: ... ha elfogadják, hogy a revízió kérdése tényleg pártkérdés, mert nem az. Az e beszédekben felhozott érvekkel kívánok foglalkozni és be akarom bizonyítani, hogy ezek az érvek tarthatatlanok, és reá fogok mutatni arra a körülményre, hogy valószínűleg valami más inditó ok van, a mely miatt a házszabályok ily értelmű szigorítása szükségessé válik. Miért kell e házszabálymódositás ? A mint már rámutattam, leggyakrabban arra hivatkoznak az indítvány támogatói, hogy hármas veszedelem forog fenn: a horvátok, a szocziáldemokraták és a nemzetiségiek részéről.