Képviselőházi napló, 1906. XVI. kötet • 1908. február 21–márczius 14.

Ülésnapok - 1906-280

280. országos ülés 1908 február 27-én, csütörtökön. 135 nemzetnek igazságszeretetében és különösen a függetlenségi párt múltjában, a mely ezt arra kötelezi, hogy állást foglaljon a szólásszabadság ellen intézett merénylettel szemben, ka, mondom — minden reményem daczára is, — keresztülmenne, ez minket nem kötelez, hanem mi a törvényes alapon állva, a régi házszabály rendelkezéseivel fogunk élni. (Helyeslés balfelöl.) Egyszer tisztába kellene jönni azzal, hogy mire való a házszabályoknak tervezett szigorítása ? A hány ember, annyi érvet hoz föl; de senki sem tud, nem is tudhat olyan érvet felhozni, a mely előtt a hazafias aggodalom meghajolhat, a melyet igazságnak mindnyájan elfogadhatunk. A legáltalánosabb érv az volt, a melyet különösen a papagály-politika hivei hangoztattak, a kik egyebet nem tudtak, hogy: »a horvátok! a horvátok!« Mindig ezt hirdették, akármiről beszéltünk, akármit mondottunk, akárhogy öntöttük is lelkünket bele a vitába: a jíapagály-jrolitikusok azt mondták: »A horvátoknak segítenek!« Ezek a politikusok most is a horvátokkal állanak elő. A ki csak egy szót tud, a kinek szótárában ilyen kevés fogalom van, azzal, azt hiszem, komoly vitába kezdeni a magyar törvényhozás termében felesleges lenne. Hát nézzük meg, hogy a papagály-politika híveinek álláspontjával hogy állunk? Hogy áll tulajdonképen a horvát kérdés? Elsősorban ki hozta nyakunkra ezeket a horvátokat? Muzsa Gyula : Deák Ferencz ! Nagy György: A ki őket idehozta, elsősorban azé a felelősség! Ne akarja az a maga felelősségét a törvényhozó testületre átháritani. De én a belügyminiszter urat, a kit azonban nem sorozok ezen politikusok közé, mert mindnyájan sokkal magasabbra tartjuk őt, igen kérem, ne hivatkozzék a horvátokra, — különben beszédének erre vonatkozó részét bővebben fogom tárgyalni — mert a horvát kérdést itt megoldani akarni az által, hogy letörünk egy horvát obstrukcziót, nemcsak nem lehet, de nem is szabad, mivel ez nemzeti veszedelem lenne. A horvát pártütőkkel, nemzetünk ellenségeivel igenis el kell bánni, én is azt hirdettem, azt kivánom, azt követelem. De a baj orvoslásának nem itt van a helye. Egy lázas betegséget ugy gyógyitani, hogy csak a tüneteket orvosoljuk, de alaposan magát a baj okát nem kezeljük, ez sohasem fog gyógyulásra vezetni. (Igaz! Ugy van! balfelöl) Magát a betegséget kell gyógyitani. A horvát kérdést, mint ilyent tehát a maga egészében kell megoldani. A horvát obstrukczió, a horvátok féktelen, szemtelen viselkedése csak kiütése, csak tünete volt annak a hatalmas, sorvasztó betegségnek, a mely Horvátországban ma pusztit. Ugy képzelem, a horvát obstrukczió ilyenformán való megfojtását, a mint ez esetleg házszabályszigoritással lehető volna, hasonlatos ahhoz, midőn a medvetánczoltató elalszik, alvás közben légy száll a homlokára s a jószivü medve megsajnálja a gazdáját, kit a légy zavar álmában, nagy követ vesz és a légyhez csapja, a mivel agyon is üti a legyet, de a gazdája fejét is bezúzza. A házszabálymódositással a horvát obstrukcziót meg lehetne talán akadályozni, de egyszersmind áldozatul ejtjük a parlamentarizmust, illetőleg a szólásszabadságot. Ugy képzelem ezt a törekvést, a mely a horvát obstrukcziót akképen akarja elfojtani, hogy ennek a negyven képviselőnek lakatot tesz a szájára, mintha valaki egy égő házat ugy akarna eloltani, hogy kivül az ablaknál várja a kicsapó lángokat és csupán csak azokat oltja el. (Igaz! Ugy van! balfelöl.) Be kell a háznak belsejébe hatolni, ott kell a tüzet oltani és akkor nem lesz láng, a mely kicsapjon, akkor megszűnik a veszedelem. A másik kérdés, mivel indokolni akarják a házszabályok szigorítását, a nemzetiségi kérdés. Ebben nekem kezdettől fogva egyéni határozott felfogásom volt, a melynek igazságát a mindennapi gyakorlati életre alapítottam. Valahányszor a nemzetiségi kezdésről van szó, és látom, hogy a vezető államférfiak között egy sincsen, a ki a kérdést a gyakorlati életből közvetlenül ismerné, hanem mindig csak teóriával igyekeznek a bajon segíteni, mindig eszembe jut egy nagyon klasszikus mondás. Az olasz szabadságharcznak egyik hőse, Türr István tábornok mondotta el, hogy hazaérkezve Magyarországba, beszélgetett egy alföldi kisgazdával. Épen ebben az időben történt meg, hogy a turini szent remete, Kossuth Lajos, levelekben adott utasítást a függetlenségi pártnak a párt jövendő taktikáját illetőleg. Amikor Türr István ezzel a magyar érzésű kisgazdával elbeszélgetett, ez fájdalmasan sóhajtott fel és azt mondotta: »Kár, hogy Kossuth apánk nem jön haza! Kár azért, mert az utczáról nem lehet megmondani, hogy a szobában hogy kell a bútorokat elrendezni.« Eszembe jut ez, t. ház, mindig, a mikor a nemzetiségi kérdésről van szó. Miniszteri szobákban, hivatal-helyiségekben nem lehet megmondani azt, hogy miképen kell megoldani ezt a gyakorlati kérdést, hogy mik a leghelyesebb eszközök ennek megoldására? Volt a minisztériumban egy külön nemzetiségi ügyosztály is felállítva, azt is megszüntették, úgyhogy ezen a téren előrehaladás helyett visszafejlődést tapasztalunk. Azt tartom, hogy a nemzetiségi kérdést csak egyféleképen lehet megoldani. A belügyminiszter ur is mondotta — bár agyakorlatban nem látom a megvalósítást, — hogy a helyes nemzetiségi politika: igazság, szeretet azokkal szemben, a kik, bár idegen ajkúak, e hazának hü fiai, magyar állampolgároknak vallják magukat, ellenben könyörtelen, kegyetlen, szigorú