Képviselőházi napló, 1906. XV. kötet • 1907. deczember 28–1908 február 20.

Ülésnapok - 1906-262

182 262. országos ülés 1908 is a nagyobb világosság kedvéért kifejezetten beletétessék a »magyar hadsereg« kifejezés valamilyen az 1867: XII. t.-cz, rendelkezéseinek megfelelő formában. A másik ellenvetés, a mely felhangzott, az, hogy a haditengerészetnél annak közös vagy magyar jellege egyáltalában nem domborodik ki. Erre nézve van szerencsém megjegyezni, hogy a »közös« kifejezés, a melyet javaslatunk czimében és egyes kifejezéseinél a »hadsereg« szó elé tettünk, mindenki szemében, a ki magyarul tud, kiterjed a névelő nélkül utána tett »haditengerészet« kifejezésére is. Hogy a haditengerészet intézményében a magyar momentum nem domborodik ki eléggé, azt mi is konstatáltuk, s óhajtjuk és kívánjuk is, hogy mód adassék, hogy a haditengerészet külső megjelenésében, valamint személyi állományában is a magyarság jobban és erősebben érvényesüljön a jövőre. (Helyeslés.) A többi ellenvetés, a mely a javaslattal szemben felhangzott, kevésbbé függ már össze magának a javaslatnak szavaival és betűivel, hanem azok inkább a hadsereg általános vezetésére vonatkoznak. A legelső volt a sorrendben ezek között a kétéves szolgálati idő. A kétéves szolgálati időt nemcsak felszólalt t. képviselőtársaim, de mi mindnyájan óhajtjuk, a kiknek czélunk és törekvésünk, hogy az egyéni teher minél kisebbé tétessék és a kiknek czélunk és kívánságunk, hogy minden állami intézményben a helyes szocziálpolitikai szempontok figyelembe vétessenek. De méltóztassék meggondolni, hogy a kétéves szolgálati időre oly hirtelen és egyszerre, a mint azt Bredicean Koriolán t. képviselőtársam kívánja, áttérni nem lehet, mert az igen nagy változásokat és nagy teheremelkedést is jelent, és pedig nemcsak a pénzbeli, de a személyi terheknek is nagy emelkedését jelenti. Mert hogy a kétéves szolgálati idővel a hadsereget nem is fejleszteni, de csak ä mai kontingensnek némikéjDen megfelelő létszámában fentartani lehessen, sokkal több embert kellene erre a kétéves szolgálati időre besorozni. Tehát oly reformról van szó, a mely nemcsak egyoldalulag »jót« hoz, hanem hozza a terhek súlyosbodását is, és a melyet alapos előkészítés nélkül megvalósítani vétek volna. Ezek után szó esett arról, hogy a hadsereg perrendtartása és a büntetőtörvénykönyv elavult intézmények. Kétségtelen, hogy nem modern sem a katonai perrendtartás, sem pedig a büntetőtörvénykönyv. Van is nagy mozgalom, évekre visszavezethető mozgalom az összes pártokban, annak érdekében, hogy ezek az intézmények reformáltassanak. Ez a mozgalom visszhangra talált a hadügyi vezetőségnél, sőt tudomásom szerint a perrendtartás már készen is van, a hadügyi kormány már elkészítette azt és épen a két állam igazságügyi kormányaival folyik most e tekintetben a tárgyalás. Hogy egyáltalában külön törvény és külön perrendtartás január 22-én, szerdán. létezik a katonaságnál, az nem specziális magyar vagy monarchiabeli sajátság, a mint azt némelyek a felszólalók közül feltüntetni akarják; arra példa, hogy a múlt év nyarán népszavazás utján emelkedett Svájczban, a szabadság e mintaországában törvényerőre az uj svájczi Militärorganisations-Gesetz. E valóban nagyon nemes és szép katonai törvényben a katonának büntetőjogi különállása szerepel az 54. §-ban, a mely utal körülbelül főbb vonásaiban a mienkhez hasonló ig ügyi elkülönítésre, de szerepel még előbb is, ott, ahol arról szól, hogy az állitáskötelezettséggel kapcsolatosan elkövetett minden deliktum is ennek a katonai büntetőeljárásnak hatáskörébe tartozik. A katonai szolgálat specziális természete, a kötelességeknek specziálisan súlyos volta, a felelősségnek különös ránehezedése a katonai egyénekre, elkerülhetetlen szükségessé teszik a Sjjocziális büntetőjogi intézkedéseket. Ezek lehetnek a mellett szabadelvűek, lehetnek, akarjuk is, hogy legyenek méltányosak, emberségesek minden tekintetben, de különlegeseknek meg kell maradniok. Szó esett ezután egy olyan kérdésről, a mely nem specziálisan katonai kérdés, bár összefügg a katonai büntetőjoggal és avval, a mit katonai intézményeinkről gondolni és mesélni szeretnek. Ez a párbajkényszer kérdése. Nem akarok e helyütt, mint nem a tárgyhoz tartozó dologról, magáról a párbaj intézményéről beszélni, de utalok arra, hogy a katonai büntetőtörvénykönyv a párbajról szóló 14. fejezetének 437—444. §-ai, majd a 474. §. olyan szigorú büntetéseket mérnek az ott bűntettnek minősített párbajra, hogy azok mellett nemcsak a mi, de a legtöbb államban divó polgári büntetőtörvónykönyvnek intézkedései — mint jelentéktelenek — eltörpülnek. Maximumként a húsz évig terjedhető súlyos börtönbüntetést állapítja meg. Hogy pedig a párbajkényszer a felebbvalók által mintegy félhivatalos utón szorgalmaztatott volna a katonaságnál, evvel szemben a 474. §. rendelkezései fényes tanúbizonyságot tesznek, a mennyiben nemcsak a párbajozókat, nemcsak a segédeket és közreműködőket büntetik, de büntetni rendelik azt a parancsnokot is, a ki egy alantasai között felmerült ügyben megakadályozhatja alantasai közt a párbajt, ha a megakadályozásra minden lehetőt megtenni elmulasztott. Tény az, hogy a gyakorlatban van párbaj a katonaságnál is, a polgári életben is. Énnek okait az xijonczjavaslat tárgyalása keretében kifejteni szerintem nem lehetséges. Hogy azonban párbajellenes tendenczia foglal helyet a hadügyi vezetőségben is és hogy kellő humánus mértékben érvényesül, olyan mértékben, a mint a mai viszonyok közt egyáltalában érvényesülhet, erről a közös hadügyi kormánynak a múlt