Képviselőházi napló, 1906. XV. kötet • 1907. deczember 28–1908 február 20.
Ülésnapok - 1906-260
560. országos ülés 1908 január 20-án, hétfőn. 131 fel a hadsereg kérdését, e tekintetben legyen szabad ismét klasszikus példákra hivatkoznom 1867-ből. Ott van például Perczel Móricz, az akkori véderő-bizottság elnöke és ott van Kerkapoly Károly, ugyanennek a bizottságnak előadója, a kik mind a ketten kiemelték azt, miszerint Magyarországnak az önálló hadsereghez és a magyar hadseregnek a nemzet követeléseinek megfelelő fejlesztéséhez a joga fenmarad, és a mint Perczel állította, még a mellett a védrendszer mellett is — a mint monda — marad annyi joga a nemzetnek, hogy a mostani védrendszer az önálló magyar hadsereg magját fogja képezni, Azt tapasztaljuk azonban, t. képviselőház, hogy a hadsereg nemhogy haladna azon a téren, a mely a természetes fejlődés és nemzeti követelmények szenrpontjából előtte áll, hanem határozottan stagnál, sőt bizonyos tekintetben visszafejlődést mutat. Már pedig, t. képviselőház, ilyen abnormis állapot megboszulja magát. Ilyen abnormis állapot egy nemzet, egy élő organizmus szervezetében soha fönn nem tarthatja magát, A hadseregnek ugy kell illeszkednie a nemzet testéhez, mint a ruházatnak. Csak a kinaiak engedik meg maguknak azt, hogy leányaiknak lábát piczi vas- vagy ezüstczipőbe szorítsák, hogy a lábak ily módon kicsinyek maradjanak. Csakhogy ők csalódnak. Ok azt hiszik, hogy a lábak kicsinyek maradnak, pedig nem kicsinyekké lesznek, hanem nyomorékokká. (Igaz! Ugy van!) Mert hogyha természetes fejlődésében megakadályozzuk akár az egyént, akár a nagyobb szervezetet, a nemzetet és ennek élő társadalmát, az államot, két eset közül bekövetkezik valamelyik : vagy elnyomorodik az az egyén, az a nemzet, vagy — ha természetes fejlődése oly erős, hogy a rászorított béklyókat le tudja vetni magáról: akkor a helyett, hogy békésen fejlődnék a természetes fokozatosság törvénye szerint, — belekergettetik a forradalomba! (Ugy van! a ssélsöbalóldalon.) Egyáltalában nem teljesitik, t. ház, azokat a követelményeket, a melyeket mi a hadsereghez fűztünk. Csak rámutatok egészen röviden — nem szándékszom bővebben foglalkozni ezzel, mert lesznek erre hivatottabbak — a katonai büntetőtörvénykönyvre. Már az 1868. évi XL t.-czikk 54. §-a utasította a kormányt arra, hogy a katonai büntetőtörvénykönyvre és perrendtartásra vonatkozólag terjeszszen be törvényjavaslatot. 1868 óta majd minden országgyűlésen és delegáczióban szó esik a katonai büntetőtörvénykönyvről és perrendtartásról; mindig Ígérgetik ; ujabb időben is hallottunk valamit, hogy már készen van, de azt látjuk, hogy mindig csak készül, még tovább készül, mint Gyulai Pál »Romhányi«-ja! Előttem szóló t. képviselőtársaim kiemelték már azokat a nemzeti szempontokat — és az utánam következők bizonyára bővebben ki fogják fejteni — a melyek arra indítanak bennünket, hogy a hadsereg részére az ujabbi ujonczmegajánlást megtagadjuk. Én e szempontokat tovább nem fejtegetem, csak rámutatok azon általános szempontokra, hogy nemcsak a magyarság, hanem az egész politikai magyar nép szempontjából fennálló követelmények teljesítésével i j , a hadvezetőség mindezideig adós maradt; e követelmények ma is ott vannak az álmok országában, s ezek nem teljesítése lehetetlenné teszi azt, hogy mi erre a hadseregre mindaddig, a mig át nem alakul, bizalommal tekinthessünk. Még ha magyar volna is az a hadsereg, ha ilyen szellemben vezettetnék tovább, nem viseltetném iránta bizalommal, mert azok, a miket felhozni szándékozom, nem pusztán abban lelik sérelmes voltukat, mert a magyar nemzet nemzeti aspiráczióival, nemzeti, állami jogaival ellenkeznek, hanem abban, hogy a hadsereg jelenlegi vezetősége teljesen mellőzi a humanizmusnak, a modern iránynak olyan figyelembe vételét, a mely mellett e hadseregnek elégedett tagja lehessen bárki, a ki ad valamit saját egyéni méltóságára. (Igaz! Ugy van!) Látjuk, hogy a hadsereg a helyett, hogy a harczi készséget, pl. a lövészetben való jártasságot, és más e fajta harczászati képességét fejlesztené nagyobb intenzivitással, inkább azokban a régi szokásokban tartja meg a maga hagyományait, a mely régi szokások, régi ezopf miatt szinte közmondásszerüvé vált a mi hadseregünknek ósdi szelleme. Látjuk a katonai szemléket, a melyek nagy parádékkal vannak egybekötve. Jekelfalussy Lajos honvédelmi miniszter: Egy évben hányszor méltóztatik azt látni? Benedek János: Igaz, hogy egy évben csak egyszer van nagyobb hadgyakorlat, azonban az azután egy hónajág tart, tömérdek költségbe kerül, s igazán kétségbe merem vonni, hogy olyan haszonnal járna ezen hadgyakorlatoknak ilyen méretekben való rendezése a hadseregre, a harczképességre és ezáltal közvetve magára a nemzetre nézve, mint a mennyi kárral jár, részint költséggel, részint épen az ezen harczászati gyakorlatok által a vetésekben, termeivényekben okozott anyagi kárral. Muzsa Gyula: Megfizetik az utolsó krajczárig. Nagy György: Dehogy fizetik! Benedek János: Tudvalevő, hogy a katonaság a maga úgynevezett Gemeingeistját semmi tekintetben nem akarja változtatni, sőt ehhez szívósan ragaszkodik ma is. Mert ma is nem az emberanyagnak humánus szellemben és a katonai tekinteteknek mindenben megfelelőleg való kinevelése a czél, hanem a könyörtelen Drill, a brutális kényszer, a melylyel magának mindenkit alávetni igyekszik, a mig csak az illető bele nem törik. Ezt a Drillt tartják szem előtt. Hiszen látjuk, hogy a hadsereg köréből igyekeznek kiküszöbölni azon magasrangu egyéneket, főher17*
