Képviselőházi napló, 1906. XIV. kötet • 1907. november 27–deczember 23.

Ülésnapok - 1906-230

92 230. országos ülés 1907 november 29-én, pénteken. Hogy vannak ebben a javaslatban bizonyos formális vívmányok, azt lojálisán elismerem. A szerződési forma tulaj donképen önmagában véve nem egyéb, mint játék a szavakkal, mert az eddigi kiegyezés, a mely szövetség czimén szerepelt, tulaj donképen szintén szerződés volt két egymással alkuvó és megegyező állam között. Viszont ez a szerződés sem egyéb, mint gazdasági szövetség szerződési formában. Tehát tulajdonképen a szerződés szó használata azt a pén/.t, a mit érte fizettek, nem éri meg. De azért megengedem készséggel, hogy bizonyos jelentősége van ennek azokra való tekintettel, a kik szeretnek a szavakon nyargalni, és a kik, mint az osztrák publikum nagyobb része, nem hatolnak a dolgok mélyére, mert a politika iránt nem is érdeklődnek, hanem ezen egy szóban bizonyos változást látnak az eddigi állapottal szembenA mi a többi u. n. vívmányokat illeti, a szavak, a melyek kicseréltettek a mostani alkalommal a Széll-Körber-féle javaslattal szemben, ezek abszolúte nem képeznek vívmányt, t. i., hogy a két államról van szó a javaslatokban. Én ezt, megvallom, vívmánynak tekinteni nem tudom, legalább nem olyan vívmánynak, melyet hogy pénzzel, konczessziókkal kell, hogy megfizessünk, azt hiszem, a t. miniszterelnök úr sem fogja mondani. A szerződési formán és a módosított szövegen kívül, a mely bizonyos tisztázott közjogi helyzetet akar teremteni, csak egy tényleges közjogi vívmány van ebben a javaslatban, a melyet feltétlenül elismerek és ez az, hogy a zárhatározatok értelmében az automatikus további fenmaradás helyébe ezúttal az automatikus további megszűnés lép. Ez vívmány, de olyan vívmány, a mely a mi jogainkból eo ipso folyik, mert ha Magyarország és az ő kormánya ezt megadni nem akarta a múltban, vagy nem akarta volna most, ezt akarata ellenére is érvényesíthettük volna. E pár formális vivmánynyal szemben lássuk most már a gazdasági eredményeket. Előbb azonban el kell mondanom a felmerülő közjogi aggodalmakat. Az első, a mely már többször lett a nyilvánosság előtt pertraktálva, vonatkozik a második és harmadik czikkben foglaltakra, a külkereskedelmi szerződések megkötésének formájára. Ezeket eddig a külügyminiszter kötötte meg a két állam kormányának hozzájárulásával; az uj intézkedés szerint ezentúl a külügyminiszter köti meg a külkereskedelmi szerződéseket a két államra való joghatálylyal. Én azt hiszem, hogy ez magában véve is nagyon aggodalmas dolog, de ha hozzáteszem, hogy a szerződésből — nyilván feledékenységből — kimaradt az a rendelkezés, hogy a szerződéseket a külügyminiszter köti meg a két állam területére vonatkozó joghatálylyal, de csak 1917 deczember 31-éig: ez az aggodalom csak súlyosbodik. Tudom, hogy mikor a kormányt erre figyelmeztették, a pénzügyi bizottságban kijelentette — és ez a bizottság határozatába is befoglaltatott — hogy magától értetődik, mikép e szerződéskötési mód csak 1917-ig van érvényben. Én sem ezt, de még azt sem tekinteném megnyugtatónak, ha a kormány itt tenne erre vonatkozólag kijelentést vagy a ház ezt határozatban kimondaná; mert itt kétoldalú szerződésről van szó, a melyet egyoldalúan magyarázni nem lehet; evvel védekeznek épen önök az osztrák magyarázatok ellen. Mikor aztán reá fog kerülni a sor az uj szerződésekre, itt lesz az uj kényszerhelyzet — azokon kívül, a miket leszek bátor elősorolni — a mely az akkori kormányokat ép oly kedvező helyzetbe hozza, mint ezt a mostanit, hogy t. i. az országot, mint valami megváltással fogja az ujabb kiegyezéssel megajándékozni. Én közjogi szempontból folytatólag aggodalmasnak tartom azt a rendelkezést is, hogy a jövőben a külügyminiszteren kivül a két állam megbízottai is alá fogják irni a kereskedelmi szerződéseket. Megengedem, hogy ennek kivívásánál a legjobb intenczió vezérelte a kormányt, mert evvel Magyarország állami önállóságát akarta kifejezésre juttatni a külfölddel szemben. Én azonban, ugy találom, hogy evvel kétélű fegyvert szerzett a magyar államiságnak, mert ez a forma teljesen megfelel annak az ideálnak, a melyet Ausztriában a Gesammt-Monarchie hivei maguk elé tűztek, hogy t. i. a birodalmi kanczellár a külügyminiszter ur, a ki mindig ezeket a velleitásokat szokta pengetni, aláírja a birodalom nevében a külkereskedelmi szerződéseket, a két állam kormánya pedig ugy irja alá, mint a hogy némely német állam képviselői aláírják azokat a megegyezéseket, a melyeket a német birodalom kanczellárja a német birodalom területére érvényesen létesít. Hogy ez nem puszta egyéni aggodalom, hanem hogy ennek alapja is van, arra nézve nem kell egyébre hivatkoznom, mint az osztrák miniszterelnök interpretácziójára, aki azt mondta: hogy elismerjük, hogy van a birodalom kebelén belül két állam, két egyenjogú fél, de ez nem alterálja a Völkerrechtliche Einheit-ot, a melyben Magyarország és Ausztria a külfölddel szemben jelentkezik. Ez olyan felfogás, a mely remélem, a kormány felfogását nem fedi, a mienket pedig még kevésbbé. De van ennél egy súlyosabb aggodalmam is közjogi szempontból, s ez az, vájjon ebben a mostani megegyezésben nem készittetett-e el már előre az az 1917-ben előállandó kényszerhelyzet, a mely akkor a kormánynak esetleges törekvését az önállóság kivivására meg fogja hiúsítani. Elismerem, hogy itt kifejezésre jut a kormánynak az a törekvése, hogy 1917-ben a mostani megállapodások automatikusan érvényüket és hatályukat veszítsék. De van ennek a