Képviselőházi napló, 1906. XIV. kötet • 1907. november 27–deczember 23.
Ülésnapok - 1906-245
345. országos ülés 1907 deczember 16-án, hétfőn. 383 tagadják az önzetlenségnek, a tisztalelkűségnek, a függetlenségi eszmék rajongó szeretetének szárnyas Pegazusát, ha minket erőszakkal, a többség erejével a gáncsnak, a kicsinylésnek a gyanúsításoknak gebéjére akarnak felültetni, mi ezen a gebén is csak előre, a szabad, a független, az önálló Magyarország földje felé megyünk. Szappanos István: Előre fiam, előre, és mindig előre! Nagy György: Miután minket ebben a nemes előrehaladásban tilalomfaként gátolna a fölemelt kvótának megszavazása, épen ezért a tárgyalás alatt lévő törvényjavaslatot nem fogadom el. (Helyeslések.) Szent-Királyi Zoltán jegyző: Báró Bánffy Dezső! B. Bánffy Dezső : T. képviselőház! (Halljuk f) Habár politikai pártállásomnál fogva nem értek sok kérdésben egyet az előttem szólott t. képviselő úrral, abban egyetértek vele, hogy a magyar állam kiépítésének kérdésében más czél nem lehet előttünk, mint a mindig előbbre és előbbre való haladás. Elfogadom azt a hasonlatát is, hogy rossz gebével is előre kell menni. De, t. ház, ülünk-e mi most lovon ? Ülünk-e most egy rossz gebén is? En azt tartom, hogy nem, hanem mint legyőzöttek, — a mint a t. képviselő ur mondja — fizetjük a sarczot, mert akár a kvótabizottság jelentését nézem, akár a pénzügyi bizottság erre vonatkozó jelentését, azt látom, hogy a számitások alapján a törvényjavaslatban kifejezésre jutott összeg mint kvótaarány nem állhatna meg, de megfizetjük politikai okokból, a mint ott mondva van, mint sarczot, mint legyőzöttek. (Mozgás jobbfelöl.) T. ház! Én azokhoz tartozom, a kik itt ma a házban kisebbségben vannak és talán az országban is, ha vannak is — és talán többen, mint hinni méltóztatnak, de lappangva vannak, — a kik ugy tartják, hogy a Deák Ferencz alkotta alapon kell és lehet a magyar államot tovább építeni és hogy akkor, ha ezt az alapot nem hagyjuk el, hanem ezen tovább épitve fejlesztjük állami éltünket, biztosabban jutunk el ahhoz az erős nemzeti jövőhöz, a mely mindannyiunk czélja és a mely czél érdekében nem jelszavakkal, de a mi specziális viszonyunknál fogva, csak máról holnaj^ra rendre kis-kis építési munkálatokkal juthatunk el. Ily körülmények között, t. ház, én azok közé tartozom, a kik nyugodt meggyőződéssel állanak a dualisztikus alapon és mint következményét ezen dualisztikus helyzetnek és az abból folyó közösügyi állapotoknak, természetes és jogos dolognak tartom azt, hogy a közös ügyek kiadásaira a szükséges összegek bizonyos arányban megállapitandók. De a mikor olvasom, t. képviselőház, a kvótabizottság jelentésében, hogy (olvassa) : »a két állam között létrejött gazdasági kiegyezésnek és a harcz megszüntetésének árát — bármennyire súlyosan nehezedjék is a magyar hozzá. járulási kulcsnak 2%-kal való felemelése az országra — tisztán politikai szempontokból el kell fogadni, bár a két állam viszonylagos gazdasági ereje és adóképessége a kvóta emelését nem indokolja«, hát akkor hogyan fogadjam én el ezt a felemelt kvótát, a mikor a kérdéssel alaposabban foglalkozó bizottság, a kvótabizottság hosszu tárgyalások és a kérdésnek előzetes megvitatása alapján megállapítja, hogy a kvótának 2°/o-kal való felemelése azon kiegyezési tárgyalások eredményének az ára, a mely kiegyezést én részemről sokkal rosszabbnak tartok, mint a mai állapotot; nyiltan, őszintén, kérkedés nélkül mondhatom: rosszabbnak tartok, mint a Bánffy-Badeni-féle kiegyezést és rosszabbnak, mint a Széll-Körber-féle kiegyezést. Ily körülmények közt miért fizessük meg az árt? Ha arról van szó, akkor avval szemben valami ellenértéket keresek, és ha nem kapok, az árt nem adom meg. Hasonlóképen beszél a pénzügyi bizottság is (olvassa) : »A pénzügyi bizottság egyetért a hozzájárulási arány megállapítására kiküldött magyar országos bizottság véleményével, hogy nincs egyetlen egy szempont sem, melyből nézve és nincs egyetlen értékmérő sem, a gazdasági élet bármely ágazatából vétessék is, melylyel nézve azt lehetne konstatálni, hogy Magyarországnak teherviselési képessége Ausztriáéhoz viszonyítva ma nagyobb lenne, mint a minő volt 19 évvel ezelőtt.« Tehát nemcsak a kiküldött bizottság, hanem maga a pénzügyi bizottság is konstatálja, hogy az ár megfizetésének nincs meg a jogosultsága, legfeljebb politikai okai lehetnek egy olyan üzletnek, a hol én nem kapok, a hol én csak adok. A magyar államra nehezedő hátrányokat különben mint Ausztriának javára esőket, az osztrák miniszterelnök ur számokban is kifejezi. Azt mondja: »Ez a kiegyezés, a melyet Ausztria minden polgára hőn óhajt, a legjobb az eddigiek közt.« Tehát én azért a kiegyezésért, a mely Ausztriának legjobb az eddigiek között, még külön árt is fizessek ? Azt mondja továbbá: »Mert nem terheli meg pénzügyileg az államot. Le lett szállítva a kvóta,« — már az ő szempontjukból, a mi szempontunkból fel lett emelve, — »a czukoradő, a mely évi 33 millió tehercsökkenést jelent nekünk.« Ha ez igy van, a minthogy így van, mi fizetjük meg ennek az árát, hogy 33 milliót ér nekik a tehercsökkenés! En, t. ház, ezt elfogadni, ezt megérteni nem tudom és ennek következtében természetesen a tárgyalás alatt lévő törvényjavaslatot el sem fogadom. Különös, t. ház, hogy a míg mi itten azzal áltatjuk magunkat, hogy a kiegyezés, a melynek hátrányait talán mindenki elismeri, biztositéka annak, hogy 1917-ben a gazdasági ön-