Képviselőházi napló, 1906. XIV. kötet • 1907. november 27–deczember 23.

Ülésnapok - 1906-235

230 235. országos ülés 1907 deczember 5-én, csütörtökön. országot tájékoztatni a veszedelmek nagyságáról, hogy őszintén cselekedett és a nemzetet esetleg végzetes elhatározásokba, nem vitte bele. Helyes dolog. De egy kis történeti hiba van benne. Kossuth Ferencz ezt a fekete színezést, ezt a végzetes állapotot nem a kiegyezés és a nemzeti küzdelem előtt festette, hanem a kiegyezés után, nem azért, hogy végzetes elhatározástól távol tartson bennünket, hanem hogy abba belevigyen bennünket. Mert mi lett volna a kötelessége ? Mikor állott elő az a fekete helyzet ? Talán épen 1907 október 9-én ? Hát két esztendővel azelőtt, egy esztendővel, fél esztendővel azelőtt nem volt ilyen a helyzet ? Mikor jelentkezett ez ? Mikor ment tönkre az ország ? Mikor gyengültek meg az inaink ? Október 9-én ? Nem, t. képviselőház, a végzetes elhatározásba való belevitele előtt; akkor, nem most kellett volna festeni az ország előtt a fekete szineket, annak idején — anno dazumal — a mikor belementünk a nagy háborúba. Az nem igazolás, hogy a hadvezér a vesztes csata után kiáll és azt mondja, gyenge az ország, hanem az volna az igazolás, ha a csata előtt mondotta volna meg az országnak. De akkor Apponyi Albert gróf és Kossuth Ferencz olyan világra szóló dicsőséges győzelmet hirdettek, hogy egyáltalában nem lehetett békét sem kötni, még sokkal jobb föltételekkel sem, mint a maiak. Hát a hadvezéri minőség mikor vallott kudarezot, mikor esett rajta csorba : október 9-én, vagy előbb ? Nem, t. képviselő urak, a t. miniszter urak látvalátták ezt a helyzetet, vagy ha nem látták, akkor nem voltak vezérnek valók, mikor belevitték az országot a legóriásibb lázadásba, szenvedelmekkel, és csak a vesztett csata után mondották, hogy fekete a láthatár, lasciate ogni speranza. Az igazolásul nem szolgálhat, hogy Kossuth Ferencz most festette feketére az ég egyik alját, a másikat pedig sárgára. És mi következett a miniszter ur beszédéből ? Az következett, hogy ezt a beszédet nem a magyar közönség jegyezte meg, mert a magyar közönség azokat a beszédeket tanulja meg, a melyeket az édes atyja szobra alatt szokott tartani. Ezt a beszédet az osztrákok tanulták meg, ott nyomtatják ki minden iskolában és ott nevelik fel az ujabb nemzedéket abban a felfogásban, a melyet egy magyar miniszter szájából haliunk, a melyet egy magyar miniszter Magyarországra nézve állapit meg. Tőle el kell hinniök, hogy itt a mohácsi vésznél is nagyobb veszedelem van, itt van a teljes pusztulás, itt olyan helyzet van, hogy Ausztria még a vámbevételeket is zsebre vághatta volna., szóval mindent, hogyha kényre-kedvre meg nem adjak magunkat. Nem a kiegyezést vitte keresztül ezzel a miniszter ur, — mert a hogy a többséget látom, ez megszavazott volna minden kiegyezést, ezen helyzetre való hivatkozás nélkül is — hanem igenis egy preczedenst teremtett a t. miniszter ur az osztrákok részére, az osztrák közvélemény szájába adott egy miniszteri beszédet, a melyet minden alkalommal, minden kiegyezésnél fel fognak használni ellenünk és a mely minden kormány helyzetét megneheziti nemcsak abban az irányban, hogy az önálló vámterületet megcsinálja, — mert hiszen Magyarország önálló vámterületet igy csinálni nem fog, — de hogy a közös vámterületből nem jön ki, annak alapjait Kossuth Ferencz rakta, le ezen zöldfüzetben foglalt beszédében. Erre valók Kossuth Ferencz beszédei. (Zaj a baloldalon.) Azt mondja a t. miniszter ur, hogy sebeket kaphattunk volna jobbról is, balról is. Hát én még ezt is jobb állapotnak tartom, mint azt az állapotot, hogy csak mi kapjunk sebeket. Hiszen, t. ház, Ausztriában egy ellenzéki képviselő sem akadt, sőt még illir képviselő sem, — pedig ott is vannak illírek és igazi illírek, — a ki azt mondja volna, hogy a kiegyezésnek egyik, vagy másik pontja Ausztriára nézve sérelmes. Tény az, hogy a vámháboru, a statuskvo esetén kaptunk volna sebeket mi is, adtunk volna is, sebek lettek volna itt is, ott is; ma pedig tény az, hogy csak mi kaptunk sebeket, és pedig sokkal súlyosabbakat, mint akár a statuskvo fentartása esetén, akár vámháboru esetén — pl, a dalmát vasutak, az annabergi csatlakozás, az álai forgalom tekintetében, vagy a tarifális sérelmek szempontiából — kaphattunk volna. Ezeket statuskvo, vagy vámháboru esetén megcsinálni sem lehetett volna, ezeket elkövetni csakis a magyar országgyűlés törvényhozása alapján lehetséges. Azt mondja a t. miniszter ur, hogy mi nagyobb, annak a veszélynek elkerülése-e, a mely előtt állottunk, a mely a láthatáron volt, vagy annak az áldozatnak meghozatala, a melyet mégis közelebbről megállapíthatunk. A mikor Kossuth Ferencz igen tisztelt miniszter ur azt mondotta, beszédem előtt, hogy nem bánja, ha összes összegyűjtött beszédeit felolvasom, én azt mondottam, hogy nem fogom ezt tenni, egyet se olvasok fel, hanem felolvasok olyat, a melyet nem gyűjtött össze Szatmári Mór ezen könyvben, mert azt találom, hogy nem azok a jó beszédek. Csak emlékezetből idézem tehát Kossuth Ferencznek azt a beszédét, a melyben azt mondotta, hogy lehetnek helyzetek, amelyekben áldozatot hozni azért kell, hogy rosszabb helyzetet ne teremtsünk, azonban nem lehet kívánni a magyartól, hogy áldozatot hozzon, csak azért, hogy szolgaságát pecsételje meg. Én is állítom, t. ház, hogy a gazdasági felszabadulásért lehetett volna hozni áldozatot, de a gazdasági szolgaságért, a tarifapolitikának az egész vonalon való feladásáért még áldozatot is kívánni ettől a nemzettől, kivenni a magyar zsebből az egész kiegyezés összértékében évenkint 15 vagy 20 millió koronát, igazán nem lehet. Pedig ez a kiegyezés ennyit jelent, nem pedig 4,800.000 koronát és nem 350.000 korona pluszt, a mint