Képviselőházi napló, 1906. XII. kötet • 1907. julius 5–október 11.

Ülésnapok - 1906-195

118 1[)5. országos ülés 1907 Julius 10-én, szerdán. Ily helyzetben mint a milyenben ma vagyunk, okvetlenül tiltakozó szavunkat kell felemelnünk a dalmát képviselők reicksrathi óvása ellen. (Helyeslés.) Méltóztassék megfigyelni, mi van ebben a dalmát képviselők óvásában. Elsősorban érdekes, hogy habár azt mondják, hogy — magyar szent koronáról az egész óvásban egy szó említés sincs — de »de jure — mondja az óvás — Dalmatien einen Bestandtheil des Gesammtkönigreiehs Kroatien bűdet* ; tehát az összhorvát királyságnak egyik alkotó részét képezi a dalmát képviselők illetékes helyen tett nyilatkozata szerint Dalmáczia. Sümegi Vilmos: Es rendreutasították? Nagy Dezső: Nem utasították rendre, ellenben érdekes dolog, hogy ezek a horvát törekvések most már nem csupán csak egyes apró nyilatkozatokban, hanem magának a szomszéd államnak törvényhozótestületében is megnyilatkoznak és látjuk, hogy a Gesammtmonarchie-féle'f elfogás hogyan plántálódik át a monarchia egyes részeinek felfogásába. Látjuk azt is, hogy az a dekomponáló folyamat, amely a Gross-österreich neve alatt a politikai szemhatáron oly erőlködéssel kapaszkodik, hogyan akarja Magyarországot is, ugy mint a monarchia másik részét tulaj donképeni részeire szétbontani. (Igaz ! Ugy van !) Tehát ez a szerencsétlen politika, a mely egyrészt küzd a dualizmus ellen is, másrészt a Gesammtmonarchiát hirdeti, nem egyéb, mint az osztrák monarchia és Magyarország dekomponálására irányuló törekvés, a mely ezúttal a Gesammt-Königreich Kroatien fiók-fogalom képében tör érvényesülésre. Az ellen, hogy a GesammtKönigreich Kroatien létezzék akár a magyar közjogban, akár az osztrák közjogban, én ezen helyről itt a magyar képviselőházban ezennel ünnepélyes tiltakozó szavamat emelem fel. (Elénk helyeslés.) Másodszor a következő hivatkozás történik. Azt mondja ez az óvás (olvassa) : »Das Eecht basiert auf dem Cetinj e-Vertrag vom Jahre 1527 und auf der Pragmatischen Sanction vom Jahre 1712.« Tehát mi az ő alapjuk Dalmácziának NagyHorvátországhoz való tartozandósága tekintetében ? Az 1712-ik évi pragmatika szankczió. Nos hát, ez egy igen fontos nyilatkozat. Tehát nem az 1722—23-ik évi II. és III. törvényczikk, a melyről az óvásban egy árva szó nem tétetik. Ök tehát ezt a magyar törvényt, a mely nem csupán csak a szoros értelemben vett Magyarország, hanem az egész magyar királyság, HorvátSzlavonország és a kapcsolt részek nevében hozatott és a mely a Habsburg, vagyis az osztrák ház (Ugy van!) nőági örökösödésének egyedüli törvényes bázisát képezi ebben a birodalomban, — a magyar birodalmat értve — ezt ők teljesen mellőzik! • És mire hivatkoznak ? Hivatkoznak egy 1712-iki állítólagos pragmatika szankczióra, egy olyan pragmatika szankczióra, a melynek létrejövetele idejében tulajdonképen még az igazi pragmatika szankczió magában az osztrák házban sem létezett, még családi egyezményként sem. Tudvalévő, hogy a pragmatika szankczió, a mely az osztrák házban a családi örökösödést volt szabályozandó, 1713. április — ha jól tudom — 19-én jött létre. Tehát mi történt ? Semmi egyéb nem történt, mint hogy a horvát urak és pedig a zágrábi érsek, Esterházy és Draskovich József, akkor, mikor a magyar országgyűlésre kellett volna választani a követeket, összejöttek és ők, mindenesetre felsőbb helyről jövő intés folytán, hogy a maguk rendkívül lojális hűségüket, a melyben mindig annyira tündököltek, mikor saját partikuláris érdekeik megóvásáról volt szó, (Igaz ! Ugy van !) megmutassák, akkor, mélyen t. képviselőház, szépen felajánlották az osztrák háznak azt, hogy az örökösödés terjesztessék ki a nőágra, s ők horvátok azt készségesen ismerik el. Azonban ezen állítólagos 1712-iki pragmatika szankczió nem is lehetett pragmatika szankczió, mert filius ante patrem lett volna, nem is volt országgyűlésen hozott és szentesitett törvény, hanem összejövetele néhány embernek, a kik tanácskoztak jövendőbeli teendőkről, s elhatározták és felajánlották Bécsnek, az osztrák háznak a nőági örökösödést. Ezeknek egyszerű, úgyszólván a fehér asztal mellett való beszélgetése és határozathozatala az, a mire a dalmátok, a dalmát képviselők maguknak Horvátországhoz való tartozandóságát mint jogalapra épitik, s ők ezt nagyon jól tudják ; s daczára annak, hagy nagyon jól tudják, hogy 1712-ben még Ausztriában sem volt meg a pragmatika szankczió, mégis az 1722—23-iki pragmatika szankczió mellőzésével egyedül erre a dologra támaszkodnak. De menjünk tovább. Mi foglaltatik az óvásban tovább ? Az foglaltatik még többek közt, mikor megindokolják, hogy Horvátországhoz tartozik Dalmáczia jogilag, hogy (olvassa) : » . . . ím letzten Absatz des Artikels 3. des infolge des kaiserlichen Diploms vom 10. Október 1860 erlassenen kaiserlichen Diploms vom 26. Feber 1861, das sich auf die staatsrechthche Stellung des Königreiches Dalmatien bezieht, bekräftigt.« Tehát mire hivatkoznak ? Hivatkoznak az 1860. évi októberi diplomára és az 1861. évi februári pátensre, a melyek nem voltak egyebek, mint Magyarország közjogának egyenes negácziója, s ezzel egyenesen tüntetni akarnak a magyar közjog ellen. (Igazi Ugy van!) Nos, ha tüntetni akartak, nekünk pedig erről a helyről a magyar, képviselőházban az ilyen felfogás ellen a leghatározottabban tiltakoznunk kell. (Élénk helyeslés és taps.) Azt akartam és akarom, hogy hallják meg a dalmátok és horvátok is, hogy az ő felfogásuk ebben az országban soha diadalra jutni nem fog. (Élénk helyeslés.) És mikor ezen a módon előadja a maga közjogi álláspontját a dalmát óvás, nem találunk benne egyet, nem találjuk meg benne különösen azt, hogy a magyar szent korona jogán kívánnák Dalmácziának Horvátországhoz való csatolását. Es itt legyen szabad egy körülményre felhívnom a mélyen t. képviselőháznak figyelmét. Előbb olvas-