Képviselőházi napló, 1906. XI. kötet • 1907. junius 21–julius 4.

Ülésnapok - 1906-185

218 vétetik ez a kérdés újból, mint mondám, az a kérdés, a melyről Horvátországban minden ember azt tartotta, hogy mindenkorra el van döntve. Felmerült ez a kérdés, nem csupán mint a nyelv kérdése, hanem mint egy sokkal fontosabb kérdés, jelesül az, hogy fog-e tiszteletben tartatni az egyezmény, fog-e az egyezmény végrehajtatni, avagy lábbal tiportatik 1 Éppen ebben van t. ház, ennek a kérdésnek a súlya, mert jelesül abban az esetben ha nem tudnánk megegyezni, azt fogják minálunk Horvátországban mondani, hogy az egyezmény a magyar uraknál nem bir semmiféle érvénynyel és semmiféle kötelező erővel. Gondolják csak meg, hogy ha egy nemzet arra a meggyőződésre jut, hogy azt látja, hogy az ő szerződő társa nem akarja a törvényt tisztelni, ha egy nemzet arra a meggyőződésre jut, hogy az ő társa, az ő szövetségese nem akarja a törvénynek a rendelkezését tiszteim, milyen képet fog az a nemzet magának alkotni szövetségesének az igazságszeretetéről? Nem logikus-e és magától érthető dolog, hogy az a nemzet jobb belátásra jutván, azt fogja mondani: hogyha a magyar uraknak nem ér semmit ez a törvény, miért érjen az minekünk, miért tartsuk meg mi azt, hogyha ők nem akarják megtartani? Ez az, a mire az urakat figyelmeztetni akarnám, figyelmeztetni arra, hogy milyen veszélyes ez. Hogyha jelesül a horvát nemzetben az a gondolat gyökeret ver, hogy Magyarország részéről nem akarják az egyezmény legevidensebb intézkedéseinek az érvényét elismerni, akkor abban a pillanatban az a nemzet kezd majd elfordulni Magyarországtól. S kérdem önöktől, mennyi változás volna szükséges a báni széken, mennyi változás volna szükséges az osztályfőnökökben, hogy ez a nemzet ismét oda visszavezettessék, hogy meggyőződjék arról, hogy ez nem áll. Nem fog használni még harmincz változás sem a báni méltóságban, hogyha a nemzet meggyőződik egyszer arról, hogy a törvény érvényét itt mibe se veszik s hogy a horvát nemzet szövetségese nem akarja a törvényt megtartani, hanem csak a hatalmára és az önkényére támaszkodik. Mi, a mi részünkről nem fogjuk ^magunkat többé kitenni semminek, nem fogjuk a népszerűségünket koczkára tenni, nem fogunk többé anyagi és erkölcsi áldozatokat hozni, annak a kedvéért, annak a bizonyítása végett, hogy alaptalan az, a mi a nemzet öntudatába be fog hatolni, jelesül az, hogy a szövetséges részéről nem tartatik tiszteletben a törvény. Azért, t. ház, óva intem önöket, figyelmeztetni akarom önöket az ügynek ezen különös fontosságára és azon végzetes lépésre, a melyet akkor tettek, mikor ezzel itt előállottak. (Zaj a baloldalon.) Legyinthet az ur a kezével, mintha mitsem törődne ezzel! En nem tudom, hogy a horvát szövetség olyan jelentéktelen, bagatell ügy-e, hogy ennyire lealázóan lehessen legyinteni, mikor arról szó van. Meglehet, hogy bagatellizálnak minket, a 38 képviselőt, a kik itt vagyunk, de vájjon igy tekintik-e az egész horvát nemzet barátságát is ? Hogyha igy quantité negligeablenek tekintik . . . (Több hang : Önök 1 Önök !) Zatjorac István : Ez az egész horvát nemzetnek a meggyőződése ! Ne válaszszanak el itt bennünket a népünktől. Ebben a kérdésben a nép mi vagyunk. Azért figyelmeztetem önöket erre a kérdésre és azt mondom, ne fogják fel azt ilyen könnyelműen. Nem mi rólunk van szó. Látják uraim, mi, úgyszólván már leszámoltunk önmagunkkal. Mi készek vagyunk leköszönni és anyagi áldozatokat hozni. Mi nem szaladunk a mandátumok után. A többség közötttünk itt boldognak érezné magát, ha akár ebbe, akár a horvát országgyűlésbe többé nem jönne. Ne gondolják, hogy mi a mandátumok után kapkodunk, ne gondolják azt, hogy ez egy görcsös harcz, a melylyel mi pozicziónkat meg akarjuk óvni. Mi már leszámoltunk ezzel. Azért önöknek szemük elé állítom, hogy itt nem mi rólunk, a 40 képviselőről van szó, hanem az egész horvát nép érzelmeiről. Azért, mikor ezt az indítványt előterjesztettem, nem azért terjesztettem azt elő, hogy a magam és barátaimnak a parlamentáris életét meghosszabbitsam. Én el vagyok készülve, hogy még holnap távozom ezen országgyűlésből, kész vagyok felhagyni mindennel és továbbmenni. De ha hajlandóságom lesz majd az országgyűlésbe menni, akkor tudni fogom, miképen intézzem és irányítsam nyilvános működésemet. De mondják meg nekem, léphetek-e nemzetem elé azokkal az érzelmekkel, a minőkkel idejöttem? Kérdezem, a t. túloldali barátaimtól, tehetem-e azt ón, a ki a népnek nem egy, hanem száz gyülekezeten azt beszéltem : Most más idők jöttek Magyarországon, most más emberek vannak a kormányon, kormányra jöttek oly emberek, a kik a törvényt tiszteim fogják s a kik tudni és akarni fognak bajainkon segíteni. Ezt beszéltem én az összes népgyűléseken, az emberek ezrei hallgattak engem, midőn mondtam, hogy elérkezett az uj aera. Csak igy tudtam, igazolni ezen lépésemet és azokat a rezolucziókat, a melyeket ezeken az országgyűléseken indítványoztam, hogy a nép elfogadja a szövetséget, a barátságot, a megférést a magyar nemzettel. Ha pedig most jövök a gyűlésre, mit fogok mondani a népnek % Vájjon azt mondjam-e, hogy akkor, mikor igy beszéltem, hazudtam ? Nem, én nem hazudtam, én akkor tévedtem és most teljesen csalódtam, midőn ilyen törvényjavaslattal nyújtják nekünk a barátság és a törvénytisztelet bizonyítékát. Ezért még egyszer figyelmeztetem önöket ezen kérdés fontosságára, ha egyáltalában súlyt helyeznek arra, hogy a horvát nemzettel barátságos viszonyt tartsanak fenn. Gondolják meg jól uraim és fogadják el az én indítványomat, mely az utolsó kísérlet, mert több kísérlet a mi részünkről nem fog történni abban az irányban, hogy ezen konfliktus békés utón kiegyenlítessék. Ebből a czélból megismétlem indítványomat és kérem, hogy azt