Képviselőházi napló, 1906. XI. kötet • 1907. junius 21–julius 4.

Ülésnapok - 1906-183

122 nek nem akarnak eleget tenni, hanem azt kívánják, hogy szorosan a tárgyhoz szóljon, méltóztassanak felállani. (Megtörténik. Mozgás és zaj a jobbJcözépen. Felkiáltások baljelól: Elég volt!) Csendet kérek. Azt hiszem, kimondhatom, hogy a ház többsége a kért engedélyt nem adja meg. Tehát méltóztassék a képviselő urnak szorosan a napirenden levő tárgyhoz szólani. (Élénk helyeslés a bal- és a jobboldalon.) Éber Antal: Vagy pedig üljön le ! Zagorac István : Elnök ur ! Ha ez igy van, akkor általában nem vesztegetek szót, hiábavaló minden munka, minden bizonyíték ! Látom, hogy ezen pragmatikának a czélja az, hogy Horvátországban a vasutakon a horvát nyelv kiküszöböltessék s hogy elveszítsük azon jogunkat, a mely nekünk alaptörvénynyel van garantálva, a mely alaptörvényen a Horvátország és Magyarország közti viszony alapszik. Nem tudok eléggé csodálkozni azon, hogyan nem lehet eléggé méltányolni a horvát-magyar egyezmény 56. és 57. szakaszaiban foglalt annyira világos intézkedéseket, a mely szakaszokkal Horvátországban a horvát nyelv kétségtelenül biztosítva van. A mi nyelvünk voltaképpen speczializálva van. Mert az mondatik, hogy annak érvénynyel kell bírnia Horvátország egész területén, ugy a belső közigazgatásban, mint a vallásügyekben, a bíróságoknál és a törvényhozásban és hogy valaki ne gondolja, hogy a közös hatóságoknál talán a horvát nyelven kívül más nyelven is lehetne szolgálatot teljesíteni, hogy valaki — mondom — ezt ne gondolhassa, foglaltatik az egyezmény 56. §-ában az az intézkedés, hogy a közös hivataloknak is kell Horvátország területén ugyancsak a horvát szolgálati nyelvet használniuk és semmi más nyelvet. Mondatik ugyan : »A közös hivatalok szervei*, ez alatt pedig voltaképpen azok a szervek értetnek, a kik a hivatalban vannak. Mert ezen közös hivatalok legfőbb igazgatása itt Budapesten van, inig Horvátországban ezen legfőbb igazgatásnak csupán csak a szervei vannak. Az 1868. évi egyezmény alkotói annyira mentek, hogy a horvátoknak a saját horvát nyelvükhöz való JQgát kiterjesztették Horvátország területén kívül is, s igy jött létre az 58. §., a mely azt rendek, hogy még Horvátország területén kivül is itt, Budapesten, a közös minisztériumnál, a horvát beadványok horvátul intézendők el. Tehát, látják kérem, azt a határozottságot, a mely ezen törvény alkotásánál a nyelv kérdésében uralkodott. Világosan látszik itt az a czélzat, világosan látszik itt az a szándék, a melynek előbb is, most is, a horvát képviselők elég gyakran kifejezést adtak. Látszik azoknak a czélzata, a kik az egyezményt megalkották, hogy a horvát nyelv részére nemcsak a honi beligazgatásban biztosítsák az uralmat és jogosultságot, hanem hogy azt a horvátországi közös hivatalokra is, sőt Horvátország határain tul is a magyarországi közös hivatalokra is terjeszszék ki. Ehhez képest, t. Ház, azt tartom, hogy minden olyan dolog hiábavaló, illetve úgyszólván nevetséges, mely arra indulna ki, hogy azt az álláspontot, melyre mi helyezkedtünk, megdöntse. Azok az indokok, melyek a t. Ház ezen oldaláról terjesztettek elő, olyanok és annyian vannak, hogy ezt a kérdést már nem lehet a napirendről levenni, ez a kérdés a napirenden fog maradni, s közöttünk nem lesz addig béke és egyetértés, míg az a javunkra és megelégedésünkre fog megoldást nyerni. Mi attól az áUásponttól, melyen állunk, nem térhetünk el. Egyszer mégis befejezést fog nyerni ez a küzdelem/amikor is a horvát nyelv részére teljesen, világosan és kétségbevonhatatlanul fog biztosíttathatni a jogosultsága, hatósága és uralma. Ugyanezért, t. ház, ha azt óhajtják, hogy Horvátország és Magyarország között ezen vitás ügy megoldására mód találtassák, akkor ezt a pragmatikát, mely az egyenetlenség magvaként esett közibénk, vegyék le a napirendről. De nem elegendő csak az, hogy a most napirenden lévő ezt a kérdést megoldjuk, hogy a horvát nyelvnek a horvát területen való viszonyát szabályozzuk, hanem szükséges, hogy önök is mutassanak hajlandóságot, hogy a közöttünk fenforgó összes függő kérdések — s ezek nagyon sokan vannak — a helyes útra téríttessenek. Ha ez a hajlandóságuk mutatkozni fog, akkor ez a dolog elintézést fog nyerni, különben pedig sem ez a kérdés, sem akármely más nem fog megoldathatni; akkor egyáltalában elkerülhetetlen, hogy minekünk más utat fog kelleni keresni, hogy viszonyainknak meg fog kelleni inogniok, a nélkül, hogy ez Magyarország hasznára válnék. Mi, uraim, nem arra indultunk ki s nem oda irányul az intencziónk, hogy az egyetértést lehetetlenné tegyük, sőt minden megtörtént arra nézve, hogy a vitás ügy kiegyenlítésére utat-módot találjunk, de azok a javaslatok, melyeket önök tettek nekünk, nem elégíthettek ki bennünket s azért azokat nem fogadhattuk el. Ha a vasutakra vonatkozó törvényhozás és igazgatás közös ügyet is képez, az akképen intézendő, hogy az állami alaptörvénynyel t. i. az egyezménynyel ne ellenkezzék. Ha azért itt azt bizonyítgatták, hogy az egyezmény a vasutakra nem vonatkozik, akkor nem a helyes utón jártak, mert ez a kérdés a magyar-horvát egyezmény 9. §-ában világosan és kétségbevonhatatlanul van megoldva. S azért nem lehetséges, hogy ez a kérdés kiküszöböltessék és hogy ennek a kérdésnek más szin és más értelmezés adassék, mint a mivel bir és mint azt a törvény adja neki. Azért ezen kérdés iránt a legnagyobb ágyelemmel viseltetünk, itt nincs semmi tranzakcziónak helye, hanem a lojalitás azt követelné és annak a mi kölcsönösen egymáshoz köt bennünket, felszínre kellene kerülnie, hogy megegyezésre jussunk, hogy ezt a kérdést miképen oldjuk meg közmegelégedésre. Ennek a javaslatnak, a mint mondtam, lényegében az 5. §. határozmányával politikai jellege