Képviselőházi napló, 1906. X. kötet • 1907. junius 5–junius 20.

Ülésnapok - 1906-173

215 van informálva, midőn azt állítja, hogy Horvátországban 1962 magyar hivatalnok, illetve vasúti alkalmazott van, a ki beszél horvátul. Uraim, bármennyire is tisztelem és becsülöm a miniszter urat, mégis ki kell jelentenem, hogy ezen állítása teljesen téves informáczión alapszik, s én meg vagyok győződve, hogy a Horvátországban a vasutaknál szolgáló magyaroknak 5°/o-a sem beszél horvátul, mert azokról, a kik tiz-tizenöt szót tudnak, azt állítani, hogy tudnak horvátul, s bogy teljesen eleget tesznek szolgálatuk követelményeinek ezen szolgálati rendtartás szempontjából, ez sem nem szép, sem nem igazságos, ez egyszerűen ámítás. Én itt fölhívom a t. miniszter urat, legyen szives egy megbízható egyént Horvátországba küldeni, a kiben nekünk horvátoknak is bizalmunk van, s ez a megbízható egyén járja sorra az összes magyar vasúti hivatalnokokat és alkalmazottakat Horvátországban és személyesen győződjék meg róla, igaz-e ez. Én meg vagyok győződve, hogy ennek a vizsgálatnak eredménye teljesen negatív lesz, s hogy be fogja igazolni, hogy a miniszter ur nagyon tévesen volt informálva. Ezt világosan igazolják különben a horvát és más utasoknak számtalan panaszai a horvát vasutakon, a melyek az utóbbi években Horvátországban nyilvánosságra hozattak. Én, uraim, csak példaképen említem, hogy a várasd—zágrábi több mint 100 kilométeres vonalon a kalauzok és fékezők többsége abszolúte egy szót sem tud horvátul, s igy semmiképen sem tudják magukat megértetni a közönséggel, ugy, hogy ebben az évben az én szemem láttára majdnem szerencsétlenség történt, a melynél kevés hijján emberélet esett áldozatul, s mindez azért, mert a kalauz egy szót sem tudott horvátul. Supilo Ferencz: Szomorú! Magdics Péter: Vájjon hasznára van-e ez a közérdeknek és a közforgalomnak, azt én nem tudom, de nagyon kétlem. A miniszter ur beszéde végén közvetlen hozzánk, horvátokhoz fordult. Emlékeztet bennünket az ő baráti érzelmeire és azt mondja, ne kívánjuk a közös kormánytól jogaink kiterjesztését, és pedig olyan kiterjesztését, a milyent egyetlen magyar, illetve egyetlen közös kormány sem engedélyezhet. Xekem erről a helyről meg kell erősítenem azt, hogy eddig egyetlen kívánságunk sem czélzott semmiféle kiterjesztést. A mi mostani kívánalmaink szövegezve vannak abban a deklaráczióban, a melyet akkor adtunk ki, midőn e magas házba léptünk. Azt pedig, uraim, a mit mi ma kívánunk, azt önök nem nevezhetik kiterjesztésnek. Ezt önöknek azok az emberek szuggerálták, a kiknek érdekükben áll, hogy konfliktus keletkezzék a magyarok és a horvátok között, azok az emberek, a kik igen közel állanak a t. miniszter úrhoz s nem tudják elviselni, hogy mi horvátok is legyünk részesei annak a szabadságnak és igazságnak, a melynek önök magyarok ezen az országgyűlésen olyan gyakran gyújtanak tömjént és zengenek dicshimnuszokat. Mi, uraim, nem kívánunk se többet, se kevesebbet, mint a mennyi bennünket törvény alapján megillet. Elnök ur, kérnék 10 percznyi szünetet. (Felkiáltások : Szünetet Jcér!) Elnök: Az ülést tíz perezre felfüggesztem. (Szünet után.) Elnök: Az ülést újból megnyitom. Eolytatjuk a tanácskozást. Kérem, méltóztassék folytatni. Magdics Péter: T. ház! Az én országom becsülete és tekintélye nevében, Horvát-Szlavonés Dalmátország becsülete és tekintélye nevében a leghatározottabban vissza kell utasítanom Barta képviselő urnak azt az állítását, hogy az 1868 : I., illetve XXX, t.-cz. nem tartalmazza Horvátország és Magyarország semmiféle kiegyezését, hanem egyszerű regulativumot tartalmaz, a mely némely államjogi és pénzügyi természetű kérdéseket rendez. Ha Barta ur csak egy kissé is beletekintett volna az 1868. évi november 8-iki királyi leiratba, abban a Horvátország és Magyarország közti paktum bevezetéseképen megtalálta volna a király következő szavait (olvassa): »Őszinte örömmel és atyai megelégedéssel veszem tudomásul, hogy Magyarország országgyűlése, és Horvát-Szlavón- és Dalmátországok országgyűlése . . . kölcsönösen megalkották a kiegyezést«, később pedig ugyanebben a királyi leiratban megtalálná a következő szavakat: »Allamjogi egyezmény«, s igy tovább. Uraim, a királyi szót tisztelni kell, a a királyi szót nem lehet megtagadni, önöknek, uraim, tisztelniök kell ezt a királyi leiratot, ismerniök kell azt; ha pedig itt azt állítják, hogy ez nem egyezmény, ez annyit tesz, mint megsérteni a mi országunkat. Barta képviselő ur hivatkozik valamely 1879-ik évi L. törvényezikkre, a mely törvényczikk szerint csak egy egységes állam létezik, egy, és pedig magyar állampolgárság s a melyben a közösségről nincs szó. Uraim, figyelmeztetnem kell a t. házat, hogy az 1879 : L. t.-czikknek Horvátország szempontjából nincs semmiféle törvényes hatálya. Ennek a törvénynek rendelkezései, a mennyiben nincsenek összhangzásban az állami alaptörvénynyel, ránk nézve nem léteznek, mi azokat el nem ismerjük, nem fogjuk elismerni soha. Ezen törvényezikk feltétlenül sérti az 1868-iki állami alaptörvényt, t. i. módosittatik az 1. §., a mely nem egységről, hanem állami közösségről szól, pedig az egyezmény 70. §-a kifejezetten megállapítja, hogy a Magyarország és Horvátország közti egyezmény csak azon az utón módosítható és szüntethető meg, a melyen megalkottatott, vagyis egyenjogú