Képviselőházi napló, 1906. IX. kötet • 1907. április 25–1907 június 4.

Ülésnapok - 1906-160

Í6Ö. országos ülés 1907 május 25-én, szombaton. 279 azonban lehetőleg iparkodnunk kell eltéríteni ezt a pártot és képviselőjét, vagy ha ez nem lehetséges, akkor a kellő törvényes határok közé kell azokat szorítani. A mi azt az állítását és kifogását illeti a t. képviselő urnak és a vele rokonérzelmű t. képviselő uraknak, hogy e törvény nem idő­szerű, erre nézve csak azt vagyok bátor elmondani, hogy nemcsak a régi táblabíró világban, ha­nem még a legközelebbi múltban, a 48-as idők után is, a magyar földesúr, — vagy nevezzük a mai modern nyelven — a magyar gazda és annak cselédei közt bizonyos, századokon át kifejlett jóságos, szeretetteljes, patriarchális viszony volt. Az a magyar földesúr, az a magyar gazda nem tizetett ellenségének tekintette a cselédjeit, hanem mintegy családja tagjainak, és mint családja tagjaival, mint gyermekeivel tisz­tességesen, emberségesen és becsületesen bánt velők. Eltartotta őket családostól együtt az ő társadalmi állásuknak megfelelően, szükséget nem engedte szenvedni és minden bajukban hű­séges tanácsadójuk volt, sőt legtöbbször még a kalácsot is osztogatta. Viszont a cseléd a gaz­dájában nem az elnyomóját, a zsarnokát látta, hanem az ő jóltevőjét, eltartóját, és minden ügyes-bajos dolgában hozzá fordult panaszával. Bizony, t. képviselőtársam, abban az időben a cselédeknek még nem volt szükségük azoknak a bizonyos pesti uraknak a tanácsára, a mely tanács pedig legtöbbször épen magukra a cselédekre nézve a legkárosabb. E mellett még bizonyos jólét is volt a jó gazdának cselédjei közt, még bizonyos körülmények között, ha t. i. nem volt iszákos, vagy el nem czifrálkodta, bizonyos kis anyagi tőkére tehetett szert, némi vagyonkát is szerezhetett a cseléd. Engedje meg a t. képviselő ur, hogy csak néhány példát hozzak fel ezen állításaim iga­zolására. Én még személyesen ismertem azt a magyar földesurat, a kinél megtörtént a követ­kező eset. Valamelyik cselédjének vigyázatlan­sága folytán télviz idején kigyúlt egyik cseléd­háza, földig égett az egész nagy épület, és körülbelül 10 — 12 család teljesen hajléktalan maradt. Az a magyar földesúr télviz idején nem földalatti putrikban, nem istállókban, nem is pajtákban helyezte el u cselédjeit, hanem a saját fényes kastélyában. 0 maga egy szobában húzódott meg, és a tisza-beői fényes kastély termeiben a cselédek teleltek ki. Egy másik magyar földesúr példáját is vagyok bátor felhozni, ez pedig a 80-as években történt. A Tisza árvize 1888-ban elöntötte az egész uradalmát annak a magyar földesúrnak. 6000 kat. holdon összesen 10 kereszt búzája termett. És annak a magyar földesúrnak egyet­len egy cselédje sem érezte azt az óriási veszteséget, melyet az uradalom abban az esztendőben szenvedett, egyetlenegyet el nem bocsátott az a magyar földesúr szolgálatából, kitartotta őket továbbra is, és egy pilla­natra sem jutott eszébe a bérleszállitás gon­dolata. Még egy esetet mondok: ez egy ma is élő magyar gazda és földesúr esete, és hála Isten, még többen is vannak ilyenek. Ez nem elége­dett meg azzal, hogy cselédeit teljes jólétben tartja, mert biztos tudomásom szerint 760 ko­ronára megy fel nála a legutolsó cselédnek a bére; de nem elégszik meg anyagi ellátásukkal, hanem még a lelki szükségletéről is gondosko­dik a cselédeknek. Iskolát állított nekik, templo­mot épített, tanítót és papot tart nekik és tar­tott abban az időben is, mikor még semmiféle törvény Magyarországon erre azt a földesurat nem kötelezte. És méltóztassék elhinni, nem a szocziáldemokráczia hatása alatt tette, mert még akkor ennek híre-hamva sem volt, talán még valamelyik ismeretlen csillagzatban lakott, hanem megtette emberbaráti, humanisztikus ér­zésből, megtette a magyar földesúr a maga testvéreinek, a magyar cselédeknek. (Helyeslés.) A felemiitett három magyar földesúr közül egyetlenegynek sem jutott eszébe magát valami nagy népapostolnak, szocziális vezérnek tartani. Pedig mégis voltak valakik, mert az első, a kit említettem, volt Almássy Pál, a másik, a kit az árviz elöntött, gr. Szapáry Gyula, a harmadik ma is élő földesúr, Jász-íí agy kun- Szolnokmegye tiszteletreméltó főispánja, gr. Almássy Imre. (Éljenzés balfelöl.) Mindegyik ama bizonyos bőrkabátos, ama bizonyos ezerholdas kategó­riához tartozik. Azonban tény az, hogy abban az időben csakugyan nem volt szükség cselédtörvényre, nem volt szükség bírói beavatkozásra. Azon­ban el kell ismerni, hogy az idők nagyon megváltoztak. A régi földesurak helyébe ujak is jöttek, a kik talán nem ápolták tovább azt a szeretetteljes patriarchális viszonyt cselédeik­kel szemben, de viszont a cselédek körében is felmerült a lelketlen izgatás, s az addigi sze­retetteljes patriarchális viszony helyét elfoglalta az irigység, a gyűlölködés és az elégedetlenség. Tetőpontját érte el e mozgalom a volt darabont­kormány alatt, s megnyilatkozott a lépten-nyo­mon feltűnő sztrájkokban, munkamegtagadá­sokban és szerződésszegésekben. Vakmerőségük­ben még tovább is mentek, és nem tudom micsoda felsőbb támogatás reményében még a személyi és tulajdoni szentséget is megtámadták, a mint az Hevesen is megtörtént, hol egy tel­jesen ártatlan gazdát a felbujtatott tömeg min­den indok nélkül a kocsijáról húzott le, és ha a véletlenül arra járó katonai őrjárat meg nem menti, talán agyon is verik azt a teljesen ártat­lan embert. Más dolog is történt ugyanabban a városban. A vármegye köztiszteletben álló alispánja épen a cselédmunkások érdekében tanácskozásra hívta Heves és vidékének gazda­közönségét, hogy az elégedetlenséget lecsillapítsa

Next

/
Thumbnails
Contents