Képviselőházi napló, 1906. IX. kötet • 1907. április 25–1907 június 4.

Ülésnapok - 1906-156

156. országos ülés 1907 május 16-án, csütörtökön. 157 grafust, mint felesleges dolgot, inkább elhagyni. Vannak más paragrafusok is , a melyek könynyen félremagyarázhatok. A munka rendje feltétlenül megkívánja, különösen a mezőgazdasági munkánál, hogy a munkások egy része otthon legyen, mert ha nincsen is munka, mindig kell egy munkást tartani, a nélkül nem lehet gazdaságot vezetni, hogy bizonyos munkástartalék ne legyen. Azért én azt a rendelkezést, hogy mikor hagyhatja el a munkás a házát vagy a majort, a mint ki van fejezve, ezt sem tartom, őszintén mondva, a törvényjavaslatba valónak, ez a házirendhez tartozik. Épen olyan ez, mintha az ipartörvénybe bevennék, hogy mikor kell az ipari munkásnak a gyárműhely ben lennie, holott ez az illető gyárnak házirendjéhez tartozik, ott kell megáüapitani, mikor van szükség a munkásokra. Az egyes vidékek mezőgazdasági viszonyai szerint a szükséglet oly különböző lehet, hogy nem tartom czélszerűnek, ha e tekintetben kazuisztikába bocsátkozunk. (Helyeslés.) Végül egy pontra akarok kitérni, a melyet én szocziológikus szempontból tényleg sérelmesnek találok és hozzájárulásomat a törvényjavaslathoz csak abban az esetben, azzal a feltétellel jelentem ki, hogy ha ez a paragrafus vagy kimarad, vagy olykép módosittatik, hogy a munkások sztrájkjoga érintetlen marad. Jól tudom, hogy midőn erről beszélek, ez is sokak előtt a jövő zenéjéhez tartozik. (Mozgás.) A jelenhez is tartozik, a múlthoz is, de a mikor e kóros szimptomának — mondom, kóros szimptoma bizonyos tekintetben — gyógyításához fogunk, azt nem fogjuk elérni azzal, ha mintegy visszalökjük, visszaszorítjuk, hanem keresnünk kell az okokat, a melyek a sztrájkot előidézik. T. ház ! Nem vagyok oly félős, oly aggodalmas, a midőn a sztrájkról beszélnek. Hiszen annak idején, 30—40 év előtt a gyárosok is azt mondták : baj van, baj van, tönkremegyünk, mert mindenütt sztrájkok lesznek. A gyárosok mégsem mentek tönkre, és nem tudok tartam oly aratósztrájktól, a mely Magyarországon az aratást lehetetlenné tenné, mert azok a munkások, a mikor sztrájkba lépnek, — ez hozzátartozik a sztrájk fogalmához — nem tagadják meg feltétlenül a munkát, nem azért lépnek sztrájkba, mert nem akarnak dolgozni, hanem csak azért, mert az adott feltételek mellett nem akarnak dolgozni. Azért a feltételeken kell változtatni. Egy sajnos dolog van és ezt konstatálni lehet a mi jelen gazdasági berendezésünkben, s ez az, hogy a munkások jogos igényeikhez a legtöbb alkalommal csak a sztrájk által tudnak jutni. És ne méltóztassék azt hinni, hogy e törvényjavaslat megváltoztatná a helyzetet. Igaz, rámutattam, hogy e törvényjavaslat tényleg ad bizonyos, nem megvetendő momentumokban védelmet a munkásoknak, de hozzáteszem azt, hogy ha a sztrájkparagrafus, ugy, a mint most van, teljes merevségében megmarad, akkor mindezek a kedvezmények csak látszólagosak, a mint szokás mondani, irott malaszt maradnak, mert az a gazda azt mondhatja, nem mondom, hogy fogja mondani, — egyáltalán az általánosítás ellensége vagyok és nem engedem, nem tűröm, hogy akár a gazdákat, akár a munkásokat általános fogalom alá vegyék — de azt mondhatja, én eddig adtam a cselédemnek 100 forint fizetést készpénzben, de most uj terhek háramolnak rám. Először is lakást kell építtetnem. Nekem e lakás árát, a perczentet, a melyet képvisel, le kell vonnom. Másodszor orvost kell fizetnem, részben egyházi adót kell fizetnem, a munkás helyett, tandijat; ez kitesz, mondjuk egy évre 10—15 forintot, én tehát a jövőben ugy teszek, hogy megfelelek a törvény követelményeinek, fizetek a cselédemnek 58 frtot, a többit amúgy is megkapja. Tehát magában véve ez a munkásvédelmi intézkedés illuzórius marad akkor, ha nincs ennek más, magasabb szankcziója. Én sajnálattal látom a modern gazdasági berendezésekre nézve, hogy jelenleg nincs mód adva arra, hogy az a munkás jogos igényeihez juthasson, s különösen azért van inkonzekvenczia az 57. §. és amaz intézkedések között, a melyek a cseléd elszerződéséről szólnak, mert az teljesen privát szerződés, azt lehet szóbelileg kötni, az egy privát aktus, a mely csak a gazda és cseléd közt folyik le. És midőn a teljesítésről van szó, midőn a cseléd nem tartja meg a szerződést, akkor nincs módjában senkinek sem, nincs módjában a szolgabírónak, vagy a kinek hatáskörébe tartozik, megvizsgálni, hogy ez a szerződés igazságos volt-e, nem volt-e az egy Skylock-szerződós, hanem neki oda kell állni, hogy védelmezze a zsaroló gazdát a kizsarolt munkás ellen. Ez tényleg egy ferde helyzet, örömmel konstatálom, hogy egyes törvényhatóságok, nevezetesen Komárom vármegyének törvényhatósága is utalt már erre az inkonzekvencziára és kérelmezi, hogy minden munkaszerződés hivatalos közeg előtt köttessék meg. Ez már valami, de csak valami és nem egész dolog. Hogy tényleg nem egészségesek ezek a viszonyok, azt én a múlt zenéjéből akarom kimutatni. Mi megszoktuk azt, hogy akkor, ha valami maradiságról, elnyomatásról beszélünk, csak azt mondjuk : a jobbágyok, a jobbágyság korszabában. Hát tanulmányozzuk kissé a történelmet, menjünk végig a jobbágyság fejlődésének és viszontagságának egymásutánján és meg fogjuk látni, hogy a jobbágyság idejében nagyobb törvényes védelem volt a jobbágyság számára, mint ma van a munkás, a cseléd számára. Egy igen érdekes dolog pl. az, a mely kevéssel a tatárjárás előtt történt. Egy jobbágyperre akarok hivatkozni. Igen, t. képviselőház, voltak jobbágyperek, vagyis az a jobbágy port indíthatott gazdája ellen, ha azt gondolta, hogy meg volt rövidítve. És ne tessék azt hinni, hogy ezen perekben a jobbágy mindig el lett utasítva. Vannak szép számmal jobbágyperek, a hol igazat adtak a jobbágynak. Érdekes pl. épen az, a mi a pannonhalmi apátság területén történt. Kevéssel a tatárjárás előtt