Képviselőházi napló, 1906. VIII. kötet • 1907. április 4–április 24.

Ülésnapok - 1906-140

246 líO. országos ülés 1907 április 16-án, kedden. szükségeihez képest használhassuk, hogy ama szellemi kincshez hozzá lehessen férnünk, és egészen más, egy idegen nyelvet elsajátítani azon fokig, hogy azon a nyelven tudjunk gondolkozni, eszméinket képezni, abban a nyelvben tudjunk tudományos fejtegetésekbe bocsátkozni. Ez, t. ház, kivételes elméknek sikerülhet, különös tehetséggel és főkéjjen nyelvtanulási tehetséggel megáldott elmék elérhetik azt, hogy több nyelvet egyenlő biztonsággal, szabatossággal kezeljenek, eszméiket több nyelven képezzék, hogy minden eszmére kifejezést tudjanak találni több nyelven, (Halljuk ! Halljuk ! a középen.) de a nagy átlagtól ezt követelni, ezt kivánni lehetetlen. A nagy átlagnál, a tehetségek nagy átlagánál az eszmeképzés, a gondolkozás egészségesen csak egy nyelven történhetik. Mindnyájan találkoztunk már életünkben oly egyénekkel, a kik több nyelvet tudtak, és a vége az volt, hogy egyetlenegy nyelvet sem tudtak szabatosan és tapasztaltuk mindnyájan, hogy ezeknél a kifejezési szabatosságnak hiánya visszahat az eszmék képződésére is, s hogy nem tud világos gondolatokat megérlelni, logikát és erős gondolkodást kifejteni az az elme, melyben nyelvzavar uralkodik. Ügy hogy, t. képviselőház, egy idegen nyelvnek ráerőszakolása abban a mértékben, hogy abban gondolkozni, hogy abban tudományos fejtegetéseket megtenni képesek legyenek, ez az átlagszerű képességeknél két eredmény közül az egyikhez múlhatatlanul elvezet: vagy az egyik eredményhez, az elme erejének megtöréséhez, az ehne egységes funkczióinak megzavarásához, vagy a másikhoz, az ősnyelv kiszorításához és azon idegen nyelvnek főpolczra emeléséhez.« Szórói-szóra aláirom a t. miniszter urnak akkor elmondott beszédét. íme nem mi állitjuk, hogy a két nyelven való oktatás rossz, maga a miniszter ur mondja. Nem mi mondjuk, hogy lehetetlen dolog a népet két nyelvre tanitani, maga a miniszter ur mondja. És én azt hiszem, hogy bár a miniszter ur egészen más vonatkozásban mondta el ezeket, a pedagógiai igazság pedagógiai igazság marad velünk szemben akkor is, a mikor a mostam törvényjavaslatról szólunk. (Igaz! a közéfen.) T. ház ! Azt hiszem, hogy ha a miniszter ur akkori elméleti pedagógiai nézeteit most gyakorlatilag megvalósítaná, a mint módjában van, akkor mindenkit ki lehetne elégiteni. Általános a panasz, hogy nálunk, legalább ez idő szerint a népoktatást és különösen az állami népoktatást nem az ismeretek terjesztésére, nem a közművelődés emelésére használják fel, hanem magyarosításra. Erre vonatkozólag nagyon eklatáns példára hivatkozom. Néhány évvel ezelőtt egy torontálmegyei nagy román községben jelen volt a vizsgán a tanfelügyelő is, és tapasztalta, hogy a gyermekek egyáltalában semmi előmenetelt nem tanúsítottak. Kérdőre vonta azonnal a tanítót és fegyelmivel fenyegette. Akkor a vizsgálat befejezése után a község intelligens emberei összejöttek és megbeszélték, hogyan volt az lehetséges, hogy a gyermekek egyáltalában nem tettek előhaladást. Ezen a bizalmas értekezleten a tanfelügyelő szemrehányást tett a tanítónak, hogy nem csinált semmit, nem ért el eredményt és egyúttal fegyelmivel is fenyegette. Mi volt a tanító válasza ? Azt mondta : Kérem, az én feladatom nem az, hogy tanítsak, hanem az, hogy magyarosítsak. És e kijelentés után a fegyelmi elmaradt. Ha ily irányzatok dominálnak a népnevelés terén, akkor ne csodálkozzanak egyáltalán a svábok mozgolódásán. Én magam beszéltem nem egy emberrel, a ki panaszkodott, hogy az iskolában egyáltalán nem tanítják a nyelvüket. (Ellenmondás.) Saját szavait idézem azoknak, a kik panaszkodtak, hogy a gyermekek a páter nostert sem tudják elmondani anyanyelvükön. Az ily eljárás természetesen sem szimpátiát nem kelt, sem pedig nem fogja megerősíteni az állam politikai egységéhez való ragaszkodást. (Zaj.) T. ház ! Én, bár fentartom sértetlenül elvi álláspontomat, hogy a közoktatás és népnevelésnek és az elemi népoktatásnak kizárólag az anyanyelven kell történnie, — ez az elvi álláspontom — és hogy az államnyelvnek vagy más nyelvnek tanulása csak annyiban foglalhat helyet a népiskola keretén belül, a mennyiben a közművelődést nem hátráltatja, mondom, — csak annyiban és azt hiszem, minden pedagógus e tekintetben igazat ad nekem — mégis, daczára annak, hogy a jogi helyzet ma az, hogy az 1868: XXXVIII. t.-cz. 58. §-a alapján még az állami iskolában, ott, a hol nem magyar anyanyelvű nemzetiségi gyermekek vannak, az ő anyanyelvükön nyerjenek oktatást, daczára annak, azt hiszem, mégis méltányos legalább annyi kedvezményt igénybe venni és kérni a nem magyarajku gyermekek részére az állami népiskolánál, mint a mennyit az a tizezer finn gyermek élvez Svédországban, hogy t. i., ha már az állam nyelvén kell, hogy nyerje ismereteit és oktatását, legalább anyanyelvükön egy előkészítő osztályon menjenek át, mert különben a népiskolának semmi eredménye nem lesz. Ezt czélozza az a határozati javaslat, a melyet én terjesztettem be. Hogy ez lehetséges legyen, mindenekelőtt szükséges, hogy a tanitó a gyermekek anyanyelvén értsen. Sajnálattal tapasztaljuk, hogy sokszor idegen nyelvű községekben olyan tanitókat alkalmaznak, a kik a lakosságnak a nyelvén egyáltalában nem értenek. Hogy ennek a visszásságnak elejét vegyük, azt hiszem, gondoskodni kell olyan tanítókról, a kik a nemzetiségek nyelvét ismerik, azon a nyelven oktatni képesek, mert különben sem a magyar nyelven való tanítás, sem pedig a közművelődés egyáltalában nem fog előrehaladni. (Helyeslés a középen.) Épen azért én azt a határozati javaslatot voltam bátor előterjeszteni, hogy utasittassék a miniszter arra, hogy az állami tanitóképezdékben gondoskodjék arról, hogy a tanitó jelöltek a nemzetiségek nyelvén is nyerjenek oktatást, hogy legyen megfelelő számú tanitó arra, hogy a nem-