Képviselőházi napló, 1906. VIII. kötet • 1907. április 4–április 24.

Ülésnapok - 1906-139

139. országos ülés 1907 április 15-én, hétfőn. 235 értse tartalmát és csak idővel méltóztassék áttérni a magyar könyvekre.« Hogy aztán idővel hogy fog megtanulni magyarul, arra nézve nem értem, hogy mit gondol Klug Péter ur. Itt, ugy látszik, nem vette észre, hogy ebben egy kis ellenmondás van. Tény az, hogy a német vezető emberek, azok, a kik uri módon élnek és a népből felemelkedtek, elismerik, hogy a sváboknál visszahatás van a magyar iskolák ellen, mert a sváb gyermekek már sem németül, sem magyarul nem tanulnak meg. Hódy Gyula: Nálunk ez nem áll! (Mozgás.) Elnök : Csendet kérek ! Goldis László : Méltóztassék neki irni és megczáfolni, mert ezt Klug Péter mondja, a ki pedig német ember. És ez tényleg igy is van nemcsak ezekben a sváb iskolákban, hanem a román iskolákban is. Én magam láttam olyan román községeket, a hol nincs román felekezeti iskola, hanem magyar állami iskola. Ott a gyermekek nem tudnak se románul, se magyarul, csak motyogni tudnak. Magyarul valami 10—15 szót megtanulnak, de többet nem. A többi tantárgyakat teljesen elhanyagolják. Nem tudnak egy nyelven sem, és azokat az ismereteket, a melyekre nekik szükségük van szűk életviszonyaik között, teljesen elhanyagolják, mert folyton csak a magyar nyelvet kell nekik tanulni. Ez a tényleges állapot. A magyar nyelvnek a népiskolákban ily módon való forszirozása nem a műveltség szolgálatában áll, hanem épen a műveletlenség szolgálatában. (Ellenmondások baljdöl.) Ezt ne tessék ugy venni, hogy a magyar nyelv tanulása volna a műveletlenség, tiltakoznám az ellen, hogy ilyen jelentőséget tulajdonítsanak az én szavaimnak, mert akkor én volnék az első áldozata ezen műveletlenségnek, hanem csak azt mondom, hogy magyarul nem tanulhatnak meg akár akarnak, akár nem, mert nem lehet egy nyelvet az iskolában megtanulni. Én a latin nyelv professzora vagyok. Nyolez évig tanultam latinul, mindig jeles voltam, az egyetemen pedig letettem az összes vizsgáimat latinból, 12 éven át tanitottam a latin nyelvet a gimnáziumokban és mégis nem szégyenleni bevallani, hogy négy perczig nem tudok diskurálni ezen a nyelven. Az iskolában nem leket egy nyelvet megtanulni. A törvényjavaslat azonban tulaj donképen csak mintegy közvetítő eszköznek tekinti ezt a nyelvet és elismerem, hogy nem a magyarosítás a czélja, ámbár sokan azt mondják, hogy az a czélja, még pedig az erőszakos magyarositás, mert mi legyen nagyobb erőszak, mint a törvény, mert hiszen annak mindenki engedelmeskedni tartozik. Tehát ha igaz volna, hogy a törvény magyarosítani akar, akkor az is igaz, hogy erőszakosan akar magyarosítani, mert törvény utján akar magyarosítani. Tulajdonképen ennek a törvénynek a czélja, hogy egyesítse az országnak összes polgárait nyelvben. Biztosítom azonban az urakat, hogy ez lehetetlenség. És hogy ha még kétszáz évig forszírozzák is ezen dolgot, lehetetlenség lesz. En attól félek, hogy ez a közműveltség rovására megy. Mert a míg forszírozzák ezen dolgot, az alatt elhanyagolják a többi ismeretekben való előhaladást, tehát a műveltség rovására megy a dolog. Ezenkívül azonban maga ez az erőszakosság is ellenszenvet kelt. Higyjék el nekem az urak, hogy a legjobb hazafiakban is ellenszenvet kelt ez az erőszakoskodás. Egyszer a nagy Andrássy Gyula mondotta, hogy ha tudom, hogy nyitva van az ajtó, akkor nem jő kedvem kimenni, de ha rám csukják, két perez múlva kimenni kívánkozom. így vagyunk mi a magyar nyelv tanulásával is. Ha folyton erőszakolják, odiózussá teszik, ellenére annak a czélnak, a melyet el akarunk érni. Mig hogyha az államférfiak példát adnak arra, hogy egyenlő szeretettel gondozzák a többi nemzetiségeknek a nyelvét is, a mi különben kötelességük is volna, mert az ország alaptörvényének értelmében erre kötelezve vannak, akkor mintegy magától nyilatkoznék meg a nemzetiségi embereknek a szivében az a kívánság, hogy megismerjék azoknak a kedves embereknek a nyelvét, a kik őket ugy szeretik, hogy gondozzák a mi műveltségünket, a mi kultúránkat. Hiszen az szül szeretetet, vonzódást és szimpátiát. Azt hiszem, ezek olyan elemi dolgok, hogy kár is ezekről hosszasabban beszélni. (Helyeslés a baloldalon.) Tehát nem a nyelvegység után való törekvés kell hogy a magyar vezető férfiak politikája legyen, hanem az érzelmekben való egyesítés, a hazának azon nagy czéljai érdekében, a melyeknek elérése mindnyájunknak javára szolgálna : a függetlenségnek, a gazdagodásnak és műveltségnek elérésében. Ezeknek a szocziális bajoknak eltüntetésében látom én a haza boldogságát és nem abban, hogy a gyermekek megtanuljanak különböző verseket magyarul eldadogni, hogy mikor a tanfelügyelő jön, akkor a tanító azzal brillírozzon, hogy három-négy verset elmondat a tanulóval, mire a tanfelügyelő megveregeti a tanitó vállát, tovább megy, elvégezte az ő pedagógiai munkáját. Sokkal erősebb ennél, t. ház, az érzelmekben való egység. Példaként felhozták itt e házban, hogy Széchenyi egészen 25—26 éves koráig nem tudott magyarul és mégis, ki volt inkább magyar érzelmű, mint Széchenyi ? És voltak a régi időben is emberek, a kik nem beszéltek jól magyarul és mégis a legnagyobb magyarok voltak. Náiunk románoknál is voltak olyan emberek, a kik nem beszéltek románul, talán egyáltalában nem is tudtak és mégis nagyon jó román érzelmű emberek voltak. Nem a nyelvben rejlik tehát a haza iránti szeretet. Ez a felfogás nagy szerencsétlenség erre az országra. Higyjék el, t. ház, — sok körben megfordulok — nagy szerencsétlenség az, hogy önök ebben a nyelvegységben akarják látni a hazafiságnak egyetlen kondiczióját. Egy hang (a baloldalon) : Elég volt már ! Goldis László : T. ház! Az igen t. kultuszminiszter ur azt mondotta pénteki beszédében, 30*