Képviselőházi napló, 1906. VIII. kötet • 1907. április 4–április 24.

Ülésnapok - 1906-136

14fi 136. országos ülés 1907 április 10-én, szerdán. felhozni, a kántori fizetések beszámításának kérdése, és ebben különösen a stóla. Méltóztassék ezt a nagy igazságtalanságot figyelemmel kisérni. Mert hiszen, mint mindenben, ugy ebben is a szocziális momentumok nanapság nagyon szembeötlők. Ugyanazt a munkát végezi az állami tanitó és a felekezeti tanitó, vagy a felekezeti nem kántortanitó, mint a felekezeti kántortanító, s a kántortanitó ugyanezért a munkáért kevesebbet kap, mert a miért őt fizetik, az egészen más munka. Most jön hozzá az a nagy kérdés, a melyet annyira vitattunk, a vasárnapi munkaszünet. Az összes nem kántortanítóknak van vasárnapi munkaszünete (Közbeszólások : Es vakácziója!) s a vakáczióban teljes szünete, a kántortanitó azonban minden vasárnap fungál, és minden nagyünnepen roppantul el van foglalva, ugy hogy valósággal nincs ünnepe. (Zaj. Elnök csenget.) Én ezt szocziális szempontból kénytelen vagyok felemlíteni. Nagyon jól tudjuk az indokokat, hogy ugyanis Magyarországon — nem tudom pontosan, de hogy kerek számban beszéljek — 11.000 kántortanitó van, és azok között talán csak felénél állapitható meg külön a kántori jövedelem, a másik felénél, sőt nagyobb felénél abszolúte nem lehet külön megállapítani, mi a kántori jövedelem, és igy bizonyos mértékben nehéz kulcsot találni arra, hogy ezt a munkát külön rekompenzáljuk. Talán egy módja mégis van. Hiszen annak a 11.000 kántortanitó felének, mondjuk ötezernek a kántori jövedelme átlagát el lehetne fogadni a másik 6000 tanító kántori munkálkodása honoráriuma gyanánt, és ez adná meg körülbelül azt a mértéket, a mivel rekompenzálni kellene ott is a kántortanítót, a hol neki külön, specziálisan nincs megállapítva, hogy mi jár a kántori működésért. T. ház ! Az autonómikus kérdésekbe, az autonómikus jogokba ütköznek azok a rendelkezései a törvényjavaslatnak, a melyek a fegyelmi, bizonyos esetben a kinevezési jog, sőt bizon3

r

os esetekben az iskola megszüntetését eredményezik. Sajnos, mi katliolikusok még nem beszélhetünk autonómiáról, de ennek daczára átérezzük többi keresztény testvéreinkkel az ő jogaiknak e sérelmét, annál inkább, mert hiszen mi most vagyunk azon a ponton, hogy megcsináljuk az autonómiánkat, és sokkal nehezebb elindulni az autonómiai jogok megállapításánál, mikor már egy törvényben kijegeczesedett korlát áll azzal szemben. A protestáns hitfelekezetek abban az előnyös helyzetben vannak e tárgyban, hogy az ő autonómiájuk elég kerekdeden ki van már épitve. Ö velük szemben nem fogják az autonómiai gyűlésükben azt a határt odaállítani, hogy a meglévő közoktatási törvények keretein belül, azok respektálásával és azok meg nem változtathatásával csinálják meg az autonómiájukat. Mi, sajnos, ilyen marsrutával hivattunk össze, mikor az autonómiai kongreszszusra meghívtak bennünket, és itt tényleg ujabban le vannak rakva azok a bizonyos nehézségek, akadályok, a melyek az autonómia teljességének kiépítését akadályozzák. Ezek kétségtelenül nehézségek, sérelmek, de mi sem zárkózhatunk el attól, hogy a nagy czél érdekében elszenvedjünk károsodást, elszenvedjük jogaink megrövidítését, mert a főczélunk minekünk is az, hogy biztosithassuk a magyarság szupremácziáját és a valláserkölcsös nevelést iskoláinkban. A míg mi ezt biztosítva látjuk, — ez a határ — addig mi mindig hajlandók vagyunk saját jogaink megrövidítését a közérdek szempontjából eltűrni. Ez áldozat mindnyájunktól, de meg kell hoznunk ezt az áldozatot, mert minden áron biztosítani akarjuk a magyarság szupremácziáját, a valláserkölcsös nevelést és tanítóink helyzetének j obbitását. T. ház ! Ezek azok a motívumok, a melyek engem felszólalásra késztettek, hogy kifejezzem egyrészt pártom részéről azt.hogy bár áldozatokkal jár is részéről, mégis elfogadja ezt a javaslatot; másrészt pedig, a mennyire lehet, hozzájáruljak, hogy a hiányos, sérelmes intézkedések olyan mértékben, a mily mértékben lehetséges, a részletekben orvosoltassanak. A javaslatot elfogadom. (Élénk helyeslés és éljenzés.) Elnök : Szólásra ki következik? Darányi Ferencz jegyző: Kollár Márton! Kollár Márton : T. ház! Jó példát veszek az előttem szóló képviselőtársamtól, engedek a 48-ból és röviden szólok. Tudom, hogy a nagyuraknak is, a kisuraknak is jobban tetszik a rövid beszéd. (Felkiáltások : Nem hallani! Halljuk! Halljuk 1) Elnök : Kérem a képviselő urat, legyen szives talán közelebb jönni, mert igazán nem hallok semmit az elnöki székből. Ugron Gábor: A szószékről, ott ugy is otthon van. (Derültség.) Kollár Márton (néhány padsorral előbbre jön) : A tárgyalás alatt álló törvényjavaslat többi közt azt hangoztatja, hogy rendlkezései által nem szándékozik a hazának nem magyarajku lakosait faji és nemzetiségi mivoltukból erőszakosan kivetkőztetni. Hangoztatja tehát azt, mitől nem egyszer hangzottak vissza e ház falai is, a mit uton-utfélen hallunk,— a magam nemzetiségéről beszélek — hogy hiszen senki sem akarja elvenni a tót nép nyelvét, senkinek sincs kifogása az ellen, hogy a tótok anyanyelvüket műveljék. Megengedem, t. ház, azonban kérdezem, hol műveljék hát a tótok anyanyelvüket ? A népiskolákban bizony nem igen lehet még nyelvet művelni és ott is napról-napra jobban korlátozzák a tót nyelvben való tanítást. A felvidéki gimnáziumok egyikében sem tanítják a tót nyelvet; nem szabad azt tanítani a reáliskolákban, nem szabad azt tanítani a polgári iskolákban, a felsőbb leányiskolákban, egy szóval sehol. Román, szerb és szász testvéreinknek vannak saját középiskoláik, a melyekben a nyelvüket tanítják. A tót ifjúnak, ha tisztán a nyelv iránti szeretetből akarná magát