Képviselőházi napló, 1906. VIII. kötet • 1907. április 4–április 24.

Ülésnapok - 1906-131

löt.'országos ülés 1907 április 4-én, csütörtökön. 7 inkább az, hogy az iskolafentartók egy része a tanítók érdekeinek rovására az autonómia védelmének palástja.alatt a nemzeti egység megbontására irányuló tevékenységét helyezi előtérbe, s csakhogy ne kényszeríttessenek az állami befolyásnak és beavatkozásnak tért nyitni, készebb iskoláit mai nyomorúságos helyzetükben megtartani és tanítóit kellő anyagi, javadalmazás hiányában az anyagi gondokkal való küszködés elé állítani. Ugy látszik, jól mondja egyik tanügyi irónk, hogy még ma is a középkor szörnyetegei állják el az iskolák kapuit, ezek hesegetik és rémítgetik onnan a világosságot. Csakhogy az iskola nem csak az iskolafentartókké, hanem az államé is, a mennyiben az általános emberi művelődés terjesztésén kívül nemzeti czélokat is kell szolgálnia, a mely czéloknak megvalósítása állami feladatot képez. (Ugy van! a haloldalon.) Ebből következik, hogy a tanítói kar sorsának javítása nemcsak az iskolafentartók és nemcsak a tanítók személyes érdeke, hanem állami érdek is, a melyet sem az iskolafentartók szegénységének, sem az autonómia sérthetetlenségére irányzott érzékenykedésnek alárendelni nem szabad. (Helyeslés baljelől.) S nem szabad különösen nálunk, a hol a nemzeti konszolidáczió megteremtése terén a tanítóságra sokkal súlyosabb feladat vár, mint oly országokban, a hol ez a nemzeti konszolidáczió már befejeztetett, s nem szabad nálunk, a hol a második honfoglalásnak azt a küzdelmét, a mely a nemzeti egységet van hivatva megteremteni, épen a tanítói karral, épen az iskolákban kell, hogy megvívjuk. (Igaz! Ugy van ! a baloldalon.) Sok nyelvű és aránylag mégis kis nemzet vagyunk; ez sokszorozza és teszi nagyobbá a tanítóság feladatát nálunk, mint bármely államban a világon, mondja Szatmáry. A nemzeti czélok megvalósítása, az állami érdekek védelme tekintetében is óriási feladatok súlya nehezedik a tanítóságra, s azért nem lehet az államra nézve közömbös az, hogy a tanítói kar, működjék bár nem az állam által fentartott iskolákban, megelégedett legyen, s anyagi gondoktól mentesítve, szívvellélekkel élhessen hivatásának, lelkes odaadással teljesíthesse a ráruházott feladatokat. Hogy ne robot legyen munkája, a melyet csalódott és elégületlen emberek végeznek, hanem hogy pályája iránt érzett igaz lelkesedés ösztönözzön minden tanítót arra, hogy minél sikeresebben tölthesse be azt a feladatot, a melyet hatásköre jelöl ki számára. Ez adja tehát meg az államnak azt a jogot, hogy a tanítói kar anyagi jólétét biztosítsa, s az iskolafentartóknak segítséget nyújtson, a mennyiben azok a tanítói karnak ez irányban támasztható jogos és méltányos igényeit saját erejükből kielégíteni nem birnák. Ismétlem tehát, hogy az iskolafentartók, a kik az államnak készségesen feléjük nyújtott segítőkezet ridegen visszautasítják, épen azon czélok megvalósítása elé gördítenek mesterségesen akadályokat, a mely czélok megvalósítására kötelezettséget vállaltak, és a mely czéloknak elérésére az állam az ő segítségüket is igénybe veszi. És bizonyosan nem az iskolákat féltik azok, a kik visszautasítják ezen segítséget, a mely nélkül nem képesek iskoláikat a mai kor igényeinek megfelelőleg fejleszteni, hogy ez által az állami iskolákkal szemben versenyképesekké tegyék, nem is az általános műveltség terjesztése, s a mi ezzel kapcsolatban áll, a valláserkölcsös nevelés védelmére állanak sorompóba, hanem azon eléggé el nem titkolható czél érdekében, hogy iskoláikból azállami beavatkozást teljesen kizárva, ezekben a nemzetiségi különböző törekvéseket is ápolhassák. (Ugy van! Ugy van! a bal- és szélsőbaloldalon.) És hogy ez az állitásom nem gyanúsítás, hanem a tapasztalt tényekből leszűrt igazság, e tekintetben szabad legyen egyszerűen rámutatnom arra, hogy a javaslat ellen épen a nemzetiségi programmal megválasztott t. képviselőtársaim készülnek döntő csatát vivni, illetve a javaslat ellen a legelső és legvehemensebb támadást a görög-keleti egyháznak főpapi kara indította, a mely megfenyegette a javaslat benyújtóját azzal is, hogy képzelt sérelmeinek orvoslása végett ö felségének intervenczióját fogja igénybevenni. És itt, t. ház, álljunk meg egy perezre. (Halljuk ! Halljuk ! a jobb- és a baloldalon.) Az állami szuverenitásban rejlő nemzeti akarat kifejezésére és érvényre juttatására az országgyűlés van hivatva, a hol a nemzeti többség akarata nyilatkozik meg; (Ugy van! Ugy van! a jobb- és a haloldalon.) ennek feladata a törvényhozás, a mely törvényhozásba az államfő csak a szentesítés tényével, tehát csak utólagosan folyik be, ekkor lévén joga a meghozott törvényjavaslatot szentesítés által elfogadni, vagy az ellen vétót mondani. Ha tehát egy egyháznak püspöki kara a maga nagy közjogi méltóságának teljes súlyával a javaslat ellem agitácziójában annyira niegy, hogy az államfő intervenczióját akarja igénybevenni, ezen eljárásnak alig lehet más czélja — hiszen máskép eredménye sem lehet — mint a királyi tekintélynek és hatalomnak a nemzeti akarattal való szembeszegezése, s a nemzeti akarat szabad megnyilvánulásának és érvényesülésének megakadályozása ; (Ugg van ! Ugy van ! a jobb- és a baloldalon.) nincs és nem lehet más czélja, minthogy az államfő az ő nyilatkozatával a parlament működésére irányitólag folyjon be, a mely intézkedés pedig ellentétben áll alkotmányunkkal és igy megtámadja alkotmányos szabadságunkat. (Élénk helyeslés a jobbés a baloldalon.) Nem a nemzet jól felfogott érdekében cselekszik az, a kit elfogult vaksága ily lépésre ösztönöz, mert ez az alkotmány, a mely ezer év viszontagságai közepette megvédte és megtartotta nemzetünket, mindannyiunk közkincse, ennek a védelme alatt nem a bécsi kegy morzsáiból szerezhették meg a nemzetiségek mindazon jogokat és élvezhették