Képviselőházi napló, 1906. VIII. kötet • 1907. április 4–április 24.

Ülésnapok - 1906-135

130 135. országos ülés 1907 április 9-én, kedden. keink művelődjenek, mert megvagyunk győződve, hogy különösen a mai időben fejlődés nélkül hátramaradunk és a többi népek kerekednek felül. Nagyon szívesen veszszük az állami segélyt, mert az oda megy, a hol az idők és viszonyok folytán az államnak kell közbe lépnie, mert az az iskoláién tartó nem birja a terheket és az állam, a mikor segitségre jő, csak hálát ró le a múltban telj esitett áldozatokért. Tessék csak megnézni, ezelőtt 28—30 esztendővel egész Magyarországon csak 131 állami iskola volt, a többit mind a hitfelekezetek és egy csekély számban a községek tartották fenn. Óriási kötelességet ró ez azoknak az embereknek a vállaira, a kik becsületesen és tisztességesen teljesítették ezen kötelességüket. Most pedig, a mikor nem birják a terheket, a mikor az állam érdekében kell, hogy ezeket a terheket az állammal megoszszák, akkor jogfeladással iparkodik az állam, az autonóm jogoknak elvevésével, segitséget nyújtani nekik. Ez nem felel meg sem az állameszmének, sem a méltányosságnak. A mint mondám, ha ez a törvényjavaslat törvényerőre emelkedik, nemcsak nagy elégületlenséget szül, hanem a mire irányítani kívánom a mélyen t. közoktatásügyi miniszter ur figyelmét, lankasztani fogja azoknak áldozatkészségét, akik évszázadokon át, csak azért, hogy apostolai legyenek a közoktatásnak, filléreiket rakták össze és alapítványokat tettek. Nálunk románoknál ilyen 80—100—120 forintos stipendiumokból élnek sokan, a mit összekuporgatott egy-egy szegény gyermektelen lelkész évtizedeken át s odatette azt az iskola oltárára. Egy hang (balfelől) : Frázis ! Pop Cs. István : önöknek minden frázis ! Mi tudjuk leginkább s tudhatják az összes iskolafentartók és egyetemek, hogy majdnem minden román fiu, a ki idekerül, egy ilyen alapítványból tartja fenn magát, ugy a hogy, és ha mindegyik alapítvány történetét vagy csak egynek is a történetét elolvasná a miniszter ur, meghajolna azoknak az embereknek az áldozatkészsége előtt, a kik évtizedeken át gyűjtöttek fillért fillér mellé, hogy azzal segítsenek. Nagyon kétséges, ha az állam magára veszi a segélyezést, hogy vájjon az egész fellángolás, a nemes felbuzdulás nem fog-e kialudni akkor, a mikor az iskola maga is megszűnik. Tudom, hogy napjainkban ő nagyméltósága a miniszter ur mindent figyelemmel kisér. Bizonyára tudja azt is, hogy a románok Brádon a négy osztályú gimnáziumból nyolcz osztályút akarnak csinálni s naponként olvashatja, mint küldenek a szegény románok 50—100 koronát, hogy ezt a czélt elérhessék. Kérdem: fogják-e küldeni akkor is, ha az a gimnázium nem lesz többé az övék, ha nem fogják tudni azt, hogy — a haza iránti szeretet táplálása mellett — nemzetiségük melegedik ott ? Szokoly Tamás : ügy mint Belényesen ? Pop Cs. István : A belényesi gimnázium sem érdemli meg, hogy a képviselő ur ilyen értelemben nyilatkozzék róla. Szívesen meghajtanám magamat a képviselő ur előtt, ha annyit áldozna a kultúra javára, mint a mennyit a Belényes vidékén lakó szegény románok áldoznak kultúrájukért. Ez az áldozatkészség, t. képviselőház, egy nagy erkölcsi momentum. A katholikusok, a kiknek oly óriási nagy alapitványaik vannak, a kiknek tudománya mellett melegedett hosszú időn át az egész világ, magasabb eszmék nyomása alatt állottak akkor, a midőn alapítványokat tettek. Magasztosabb czél vezérelte őket, és merem állitani, hogy náluk csaknem az összes kegyes alapítvány inkább a vallási, mint a nemzetiségi érzületnek köszönheti létét. T. képviselőház! Ilyen körülmények közt egy nagy űrt, egy nagy lyukat fúrni az autonómiákon, hogy egyetlenegy egyház és hitfelekezet se láthassa biztonságban iskoláit, olyan dolog, a mit szerintem elsősorban épen az állam érdeke tilt. Kötelezővé van téve a magyar nyelv tanítása. (Helyeslés balfelől.) Barátaim kimutatták, hogy a czélzott eredményt — legalább az elemi népiskolákban— elérni teljes lehetetlenség. Aki megpróbálja, meg fog győződni. (Halljuk I Halljuk!) Rólam, a ki mindig magyar iskolákban jártam és az egyetemet is itt, Budapesten végeztem, azt irják a lapok, hogy nem tudok jól magyarul. Hogy tudjanak hát azok, a kik elmennek az iskolából, ugy, hogy néhány betűt, talán néhány szót megtanultak, de kiket aztán az élet sanyarusága kihív az iskolából s azontúl csak kecskéiket látják és nagy ritkán a főszolgabírót, a ki elé beozitáltatnak valami erdei kihágásért? Hogyan tudjanak az ilyenek magyarul ? Az eredeti tervezetben az volt, hogy az élet szükségleteinek megfelelőleg kell a magyar nyelvet elsajátítaniuk. A bizottság azonban tárgyalva a javaslatot, azt mondta, hogy ki kell törölni ezt a kifejezést, nehogy abból enyhítésre következtessenek a gonosz nemzetiségek. (Zaj. Ellenmondások.) Szokoiy Tamás: Ez nem áll! Pop Cs. István : Bocsánatot kérek, ez faktum. Be fogom bizonyitani! Szokoly Tamás: Ne töltse ilyenekkel a drága időt! Pop Cs. István : Akkor ne méltóztassék kételkedni szavaimban. (Zaj.) Azt mondja a bizottság jelentése (olvassa) : A 19. §-ból e szavakat »az ő életczéljaiknak megfeleiően« törölni javasolja, nehogy a magyar nyelv elsajátításának mértékére vonatkozó enyhítésnek tekintessenek. Méltóztatnak tehát látni, hogy nem szoktam hazudni. (Mozgás.) Az eredeti tervezet tehát módosíttatott oly értelemben, hogy alkalmat nyújtson a szekatúrának és a sikanériának ; mert ha az eredeti tervezet szerint az maradt volna a törvényben, hogy saját szükségletének megfelelőleg kell a gyermeknek a magyar nyelvet elsajátítania, akkor azt a szerencsétlen dászkált nem lehetett volna olyan köny-