Képviselőházi napló, 1906. VIII. kötet • 1907. április 4–április 24.

Ülésnapok - 1906-134

13í. országos ülés 1907 április 8-án, hétfőn. 109 szemben nem derogál, szánalmas alakká törpül, midőn írástudóként szerepel. » Nincs különben a dolog az olvasással is. Mit olvasson a szegény ember ? Imádságoskönyvet? No az megy is valahogy, azt már jórészt könyv nélkül tudja, azért boldogul is vele, de már más ajjró betűjű olvasmány nehezen megy, ő csak a maga könyvéből tud; olyan, mint a hü házastárs vagy a svédgyufa. (Derültség a középen.) »De ha ráfanyalodik is az olvasásra, midőn már minden foglalatosságból kifogyott, jut-e kezébe oly olvasmány, melyet megért? Es pedig akkor is, ha állítólag magyarul van írva, mert valljuk meg, hogy u. n. népies nyomtatványaink ritkán találják el, mikor kell irni a nép számára, melyet sem idétlen gyermeknek, sem a nyakatekert stílű modern irodalom színvonalán állónak nem kellene tekinteni? Jobb szereti, ha más olvas fel előtte, akkor azután átengedi magát annak az andalító érzésnek, melyet rá tiszteletes uram gyönyörű szép szava gyakorol, midőn ájtatos lélekkel és méltóságának jóltevő tudatában ül a consistoriális ember a padsorok elsejében. Nagyon kis százaléka az a falusi gyermekeknek, mely annak, mit az iskolában tanult, hasznát veszi, s épen azért azt a nagy erőfeszítést, melyet az analfabéták kipusztítására teszünk, indokoltnak nem tarthatom.« Egy hang (a középen): Ez reakcziós! Vajda Sándor: Reakcziós igen, de ugy van. Ezt tessék először közgazdaságilag megváltoztatni és akkor majd megváltozik közművelődésileg is. (Olvassa) : »Városokban, de azokban, melyek nem óriási falvak, hanem igazán városok, teljesen helyén van az elemi oktatásnak minél tökéletesebb korba helyezése, de a falukban a nagy fáradtság és nagy költség jórészt kárba megy. Különösen nem tartom helyesnek, hogy közvetlenül az állam foglalkozzék annyira a népoktatás ügyével; ha van valami, a mi az önkormányzatnak alkalmas tárgya kellene hogy legyen, az épen az elemi oktatás.« Ezt aláhúzom. »A népnek magának és a községeknek kellene, hogy a tárgynál első szavuk legyen. Ha érzik annak szükségét, hogy gyermekeik iskolába járjanak és ha nem nyúzzuk őket az adóval annyira, hogy gyermekeiket iskoláztatni képesek legyenek, meg lehetünk győződve felőle, hogy fognak is gondoskodni; fognak annyival inkább, mert a czivilizáczió, a kultúra szelleme szinte hihetetlen, mennyire behatolt már a köznép rétegeibe is. Azon arányban, a melyben szükségét érzi és hasznát látja, önként fog a nép gondoskodni gyermekeinek kiképzéséről.« Simkó József: Hol van ez a felolvasás a javaslattól ? Vajda Sándor (olvassa): »Nézzük a zsidókat, milyen gondot fordítanak ők régtől fogva spontán gyermekeik tanítására. Egészen szegény kiskorcsmáros zsidók házi tanítókat tartanak, ha nincs falusi iskola, melybe gyermekeiket járathatják, mert az ő életmódjuk mellett életkérdés, hogy írástudatlanok ne maradjanak. Haszontalanabb fogyasztója nincs az állami kenyérnek, mint a m. kir. tanfelügyelők. A jó b. Eötvös József, a nagy idealista, de a ki az önkormányzat iránt szinvakságban szenvedett, királyi tanácsosokká is tette őket, mintha sejtette volna, hogy állásuk és működésük eredménye vajmi kevés tekintélyt fog szerezni számukra. Kulturális szempontból, mert a kultúrának alapvető feltétele a közvagyonosodás emelése, melyből önként fakad a közművelődés virágzása — ezt tessék figyelembe venni — én nem habozom kimondani, hogy egy jó állami apaállatot hasznosabb tényezőnek nézek egy m. kir. tanácsos tanfelügyelőnél.* Ezt nem a lelketlen hazaáruló mondja, hát nem Mocsáry Lajos, a ki a függetlenségi párttagja volt annak idején. Nem nemzetiségi szempontból mondja, hanem mint ember és jó hazafi konstatálja ezeket a tényeket. Ezeket különben csak azért tartottam szükségesnek felhozni, nehogy önök azt mondhassák, hogy csak mi, nemzetiségi képviselők mondjuk ezeket és nehogy azt higyjék, hogy nincsenek nekünk klasszikus tanúink a magyarság soraiból, a kik teljesen arra az álláspontra helyezkedtek, melyről mi bíráljuk ezt a javaslatot. Am hogy ha magyar vidéken felnevelkedett gyermek is elfelejti azt az irást-olvasást, a mit az iskolában tanult, hogy ne felejtené el az a nemzetiségi vidéken lakó román gyermek azt a pár magyar szót, melyet, az iskolában megtanult gagyogni. Ha tehát a t. vallás- és közoktatásügyi miniszter urnak nem az lett volna e törvényjavaslat beterjesztésével a czélja, hogy a figyelmet más dolgoktól, az általános szavazati jogtól és a kiegyezési kérdésektől elvonja, (Zaj. Ellenmondások.) akkor biztosan olyan törvényjavaslat jött volna ide, a mi biztosítja nekünk a kulturális előrehaladást, hogy ne legyen kitéve a mi népünk annak, hogy elfelejtse azt, a mit az iskolában tanult. (Zaj.) De, t. ház, még akkor is, ha az a gyermek perfekte megtanult magyarul és az ő érzései az elemi és ismétlőiskolában magyarokká lettek, mi következik azután, mikor kilép az életbe? A mióta megszületett, az ő egyházának ritusa szerint kell élnie, az ő egyházának nyelve és ritusa pedig román, s a többiektől annyira eltérő, hogy joggal nevezhető nemzeti rítusnak. Hiába tanulja tehát, hogy: » Huszár leszek, magyar huszár«, és hogy.: »Romlásnak jndult hajdan erős magyar, Nem látod Árpád vére miként fajul, Nem látod a boszus egeknek Ostorait nyomorult hazádon,« (Zaj.) .