Képviselőházi napló, 1906. VI. kötet • 1907. január 19–február 21.
Ülésnapok - 1906-95
7ÍJ 95. országos ülés 1907 január 22-én, kedden. denben nélkülözik a magyar stílust, megbontva az egésznek harmóniáját. S miért van ez igy ? Azért, mert az igazságügyi törvényeknek legnagyobb része abban a bárom lusztramban született meg, a mely az elnyomatás napjait nyomon követte. Ez a kor, mely legfontosabb közjogi törvényeink alkotásánál sem törekedett áttetsző világosságra, hanem beérte, formula-törvényekkel, az igazságügyi törvények alkotása terén sem termelhetett semmi kifogástalant. A törvényhozóknak egy része, abszolúte nem ismervén az egyes intézmények hatását, nem lévén az előttük kipróbálva, talán ideális, de nem praktikus liberalizmusból, a másik része pedig egyes érdekcsoportok és osztályok érdekeit túlságosan méltányló elfogultságból sok olyan intézkedést szőtt törvényeinkbe, a melyek az álliberalizmusnak bélyegét viselik magukon és jogegyenlőséget hirdetve, épen az igazi jogegyenlőség fogalmával kerülnek ellentétbe, mert kiszolgáltatták a gyengébbet az erősebbnek. (Ugy van! balfelől.) Nagy Emil barátom bőven kifejtette itt a végrehajtási törvénynek hibáit. Csak röviden akarok ehhez hozzászólni, mert csak azt akarom sürgetni, hogy addig is, mig a végrehajtási törvény teljesen reformálva nem lesz, csak pár soros novellával eltöröltessék annak egyik intézkedése, a 156. §. Mióta csak a magyar jogászoknak helyén van a szivük, sürgették ennek eltörlését, s még mindig ott éktelenkedik ez a gyilkos paragrafus a törvényben, bár nem hiszem, hogy Európa bármely kódexében létezzék olyan kuriózum, hogy egy ember feje fölött el lehessen árverezni a házat, a nélkül, hogy egy krajczár adóssága volna, (Igaz! Ugy van!) el lehessen árverezni egy hitelező javára, a ki előre számol ezzel a körülménynyel és a koczkázattal, s el lehessen árverezni csak azért, mert annak a szerencsétlennek nincs 400 koronája, hogy egymaga vásároljon földet, s nincs 1000 koronája, hogy egymaga lakhassák abban a házban. (Igaz! Ugy van!) Ennek az intézkedésnek egy perczig sem szabad tovább megmaradnia a törvényben, mert ez sok ezer derék magyar embernek kötött már útilaput a talpa alá és sok ezerben ingatta meg az igazságban való hitet. (Élénk helyeslés.) Nem akarok tovább foglalkozni a többi törvénynyel, mert hiszen e tárgyat nálamnál hivatottabbak ugy is kimerítették, csak röviden akarom még a büntetőjog kérdését érinteni. (Halljuk ! Halljuk!) örömmel értesülök arról, hogy novella készül, azonban nagyon szeretném, ha az a novella gyökeresen formálná át büntetőtörvénykönyvünknek minden intézkedését, mert azt tapasztaljuk, hogy ha egy törvényt novelláris utón kiigazitunk, akkor megint 20—30 esztendeig nincs remény arra, hogy a törvénynek egyéb félszegségeit orvosolhassuk. Már pedig a mi büntetőtörvénykönyvünkre bizony elmondaná Madách Lucziferjével: »A törvénytudós széjj elvágj a a kuszált csomót, melynek szálait ezer filantróp szét nem bontaná.« Szükség van olyan törvénykönyvre, a melynek szálait a nehéz büntetőjogi theoriákból filantróp bontja ki. Nagyon szeretném, ha a becsületsértésre a rágalmazásra, és a párbajra vonatkozó paragrafusok szintén módosulnának, a csalás fogalma a legszélesebb körre kiterjesztetnék, s épugy a hamis és vétkes bukás kérdése is bő megfontolás tárgyát képezhetné. Azonkivül még egy kérdésre akarom itt az igazságügyminiszter urnak figyelmét felhivni, s ez az elbocsátott, felszabadult bűntettesek ügye. A legnehezebb kérdések egyike annak az átmenetnek a megállapítása, a mely hivatva van arra, hogy a bűnös embert újra visszaadja a társadalomnak és lehetővé tegye, hogy kenyerét becsületesen megkeresse. Németországban jelenleg egy szenzácziós bűneset az egész világ figyelmét újra felhívta erre a kérdésre. A köpenicki eset ez, a melynél a bűntettes iránt megnyilvánult közrészvót nem a szoldateszka kifigurázásából és nem a bűntettes vakmerőségéből származott, hanem különösen abból fakadt, hogy a tárgyalás kiderítette, hogy ezt az embert a bűn lejtőjén a bűnügyi igazságszolgáltatás ép annyira taszította lefelé, mint a bűnös hajlam. Nagyon kérem tehát, hogy ezt a kérdést is megfontolás tárgyává tenni szíveskedjék. Áttérek ezután a sajtójog kérdésére. En örömmel üdvözöltem az igen t. miniszter urnak azt a szándékát, hogy a sajtójogot reformálni fogja. Tudom, sok szó- és tollharcz fog még e kérdés körül lefolyni, pedig nem is lehet vitás, hogy a mi sajtójogunknak reformra égető szüksége van ; nem is lehet vitás, hogy ezt a reformot csak a legkristálytisztább hazafias intencziók vezérelhetik, nem is lehet vitás, hogy ez a parlament méltó és hivatott azzal foglalkozni, mert ebben a parlamentben a nemzeti ügy harczosai ülnek és ebben a parlamentben az a párt van többségben, a mely a legszélső szabadságjogokat irta mindenkor programmjába, de nemzeti zománczczal. fi gaz ! Ugy van !) Az sem lehet vitás, hogy az Ur 1907. esztendejében olyan törvényt, a mely a sajtószabadságot korlátozza, hozni egyáltalában nem lehet, mert egyes-egyedül csak az az elv lehet irányadó, a mely az amerikai törvényekben kifejezésre jut és a mely igy hangzik : »A sajtószabadságot korlátozó törvényt hozni örök időkre tilos.« Ez van benn az amerikai törvényben szószerint. Polónyi Géza igazságügyminiszter: De Amerikában lincselnek is! (Derültség.) Jankovics Marczell: Ha mi azonban azt látjuk, hogy idegenből ide szakadt agitátorok a szabadságok és jogok aranyát hamis és rozsdás aprópénzre váltják fel, hogy érette a magyar nemzeti államnak és eszmének ellenségeket toborozzanak, (Élénk helyeslés.) félre rúgva a szocziálizmus atyamesterének, a nemes gondolkozású Lassallenak azt a tanítását, a mely szószerint igy hangzik: »Igazság és igazságosság az ellenféllel szemben, a férfiúnak legelső kötelessége és ezt a w munkásosztály vésse legelsősorban a szivébe.« T. ház ! Ha mi azt látjuk, hogy a becsület olyan közprédának a tárgya,
